(nem szoktam évet értékelni, de)

...váratlanul nekem is lett ilyenem.

2015 izgalmas év volt, és szerencsére az „izgalmas” minden negatív aspektusa nélkül (lásd még „may you live in interesting times” ill . „define interesting”). Szakmailag különösen erősre sikerült, idén novemberben ünnepeltem tizedik szövegírói-tervezői évemet a NeocoreGames­nél, tavasszal eljutottam San Franciscóba és Los Angelesbe játékot promózni különböző magazinokhoz, hasonló apropóból öt napon át prezentáltam újságíróknak a kölni Gamescomon (a végén manuálisan átállították a nehézségi fokozatot, és kétszer is egy élő közvetítésben találtam magamat), itthon meghívott vendég voltam a remek iddqd podcastben, kiadtunk két játékot és egy összecsomagolt, újravágott trilógiát, bejelentettünk egy új címet, amelyen a háttérben már kalapáltunk egy idején. Ami a másik szakmámat illeti – ahogyan ezt tavaly már tudtam előre –, idén tényleg nem fordítottam egyetlen regényt sem, de néhány novella még belefért, mert a szerről fordításról nehéz lejönni. Turistáskodtam Berlinben, Prágában és Angliában, itthon ismét távolról indítottunk Villányban, jártam titkos légszeszgyárban, őszi erdőkben és áztattam magamat ködös téli délelőttön egy szabadtéri termálvizes medencében. Az elmúlt években először talán idén olvastam a legtöbb könyvet meg képregényt, viszont nagyon keveset játszottam, asztal melletti kockahajigálós partit meg összesen egyszer sikerült összehozni. Sajnálatos módon idén újra egyre többször gondolkodtam el azon, vajon mikor nem túl késő még lelépni ebből az országból, és megint rájöttem, hogy egyelőre sok minden tart itt. Bár voltak időszakok, amikor remekül ment minden, most több olyan periódus is akadt, amikor kifejezetten rosszul éreztem magamat, viszont legalább végre eltöprengtem azon, mihez kellene kezdenem ezzel. Ami az írást (illetve a nemírást) illeti, idén majdnem őszintén feladtam a küzdelmet, de végül csapataim továbbra is harcban állnak, egyelőre látható eredmények nélkül, hacsak a két telejegyzetelt füzetet és az aktuális számvetés szerint két tucatnyi listázott, megírandó ötletet nem számolom, bár nem számolom, mert a túl sok az annyi, mintha nem is lenne, de hát jövőre is kell izgalom.

(befészkelte)

Karácsony másnapján úgy befészkelte magát a köd a kertvárosi házak közé, mintha világnagy teremtény rakott volna puha fészket idelent, és késő délután már én sem tudtam eldönteni, odakint melyik folt lehet hatalmas, idegen tojás és melyik csak egy ház. Béke volt, enyhe melankólia, csend, és arra gondoltam, talán ha jobban fülelnék, hallanám a roppant héjak recsegését, mert látni úgysem fogok semmit, de azért elképzeltem, hogy nem sokkal később lomha alakok egyenesednek fel, indulnak el lassan a kavargó, nyirkos félhomályban, és úgy vonszolják magukkal az idei évet, mint a ház elé kitett elrongyolódott lepedőt a guberálók.

(punksör, karácsonyi vásár, sövénylabirintus és a borznak öltözött ember)

Az a jó a három napos angliai villámlátogatásokban kedvenc húgomnál, hogy az idő rövidsége miatt ilyenkor a lehető legtöbbet pakoljuk bele a rendelkezésbe álló keretbe, de kényelmesen, rutinosan, pont elfér minden, nem gyűrődnek az élmények, mint a szakadásig megrakott bőröndben.

Másfél héttel ezelőtt tehát láttam például angol karácsonyi vásárt, ami olyan, mintha fogtak volna egy valódi német karácsonyi vásárt, forralt borral, punccsal, búzasörrel, sült kolbásszal, regimentnyi diótörő-figurával (kicsikkel, közepesekkel és Godzilla-méretűekkel), majd azt lepottyantották volna Birmingham kellős közepére. És ez tulajdonképpen pontosan így is történt, a pottyantást leszámítva (bár ki tudja), mert az árusok mind Frankfurtból érkeztek, a helyiek pedig őszinte örömmel nyüzsögtek a bódék között, rácsodálkoztak a klasszikus füles söröskorsóra, az emeletnyi magas karácsonyi forgóra meg a titánként a tömeg fölé magasodó komor Mikulásra.

Amúgy ha már szóba került a sör, valahogy Angliában mindig sokkal nagyobb számomra a kísértés, hogy sört igyak, mint itthon, ezért el kellett látogatnunk a kisvárosi tradicionális sarki pubba, ahol faborítású falak vannak meg apró asztalok, a pultnál obskúrus tájszólást beszélő törzsvendégek ülnek, a ház valódi úrnője pedig egy maine coon macska, aki a legkülönbözőbb helyeken heverészve simogattatja magát. És akkor nem is említettem a birminghami BrewDog pubot, ami a skót punkfőzde előretolt helyőrsége, és a magamfajta hozzá-nem-értőnek az itthoni kézművessör-forradalom után is tud egészen meglepő söröket kínálni, különösen stout-fronton.

Hétfőn pár órás autózással ellátogattunk Derbyshire-be, egészen pontosan a Peak District szélére, ahol még sohasem jártam, ellenben mostantól vissza akarok menni. Ha az egyik kedvenc régióm, a Cotswolds maga az életre kelt Agatha Christe-táj, akkor ez itt a vidéki Sherlock Holmes-történetek borongósabb, de ugyanolyan szépséges háttere:  lankás völgyek, meredek emelkedők, vén falvak és tanyák, sötét kőházak, takaros kertek, erdők, legelők, télen vérvörösre váltó páfránymezők, meg szűk utak a derékmagasságú, mohos kőfalak között. A Holmes-analógiánál maradva az előkelő kúria sem hiányozhatott, és valójában ezért is mentünk: Chatsworth olyannyira klasszikus angol udvarház (manor), hogy az első gondolatom mi más lehetett volna, mint az, milyen ideális helyszín lenne a Büszkeség és balítélet filmváltozatának leforgatásához, majd kiderült, hogy ez már meg is történt; mint azóta megtudtam, a kör ezzel bezárult, mert Jane Austen erről a házról mintázta Pemberley-t. A belülről nagyon impozáns épületet kissé kidekorálták a közeledő karácsony tiszteletére, illetve számomra teljesen ismeretlen okból  a népszerű angol gyerekkönyv, az antropomorfizált állatfigurákat szerepeltető Wind in the Willows is a tematika része lett, ami így együtt kissé elnyomta  az amúgy brutális belső tereket – amikor a Diánát ábrázoló márvány szökőkúttal és két narválszarvval ékesített szobába még bekerül két rogyásig feldíszített fenyő, és a kandalló mellett  egy borznak öltözött férfi szunyókál a fotelben, azt egy kicsit már emészteni kell, de határozottan élményszámba megy, az tény. A park viszont minden szegletében teljesen autentikus, kintről megtévesztően egyszerűnek látszó sövénylabirintussal, végtelen zöld gyeppel, sziklakerttel, egykori istállóval (nálunk kastélynak neveznék) és tanyával.

Kedden levezetésképpen még kavarogtunk egy kicsit egy kedves közép-angliai kisvárosban, néztünk fürdőmúzeumot, ittunk kávét frissen nyitott kávézóban, ahol van nem-annyira-titkos hátsó kert, szóval remek pár nap volt ez, és sokkal többnek tűnt, ami mindig az egyik legjobb része ezeknek az utaknak.

(önreklám és szörnyvadász)

Öt éve írogatok már az sfmagra különböző szerzőkről és műveikről (igen, szalad az idő, valóban öt éves lett az oldal, ennek kapcsán a minap párás szemmel, két részletben nosztalgiáztunk meg ajánlottunk cikkeket), de arra nem számítottam, hogy egyszer én is téma lehetek — az sfmagos kollégák viszont remek kérdéseket tettek fel a játékírásról, Van Helsingről, Borgoviáról és Koscsejről, a Halhatatlanról. Itt olvasható.