(hosszú, csapongó)

Létezik az a horrorfilmes fordulat, amikor szegény túlélő nyomorultak már tényleg leszúrták, feldarabolták, olvasztóba dobták a szörnyet, de még gyanúsan nem virradt meg a reggel. És valóban, egyszer csak felhangzik a vészjósló zene, aztán valahonnan ismét a nyakukba szakad a rém. Hát ilyen érzéseim vannak az idei téllel kapcsolatban.

A minap az archívumot túrtam, mert tudni akartam, mit csináltam egy adott év adott napján, ami nem derült ki, ellenben rádöbbentem, milyen kiszámíthatóvá vált a blog öt év alatt (plusz a törölt időszakok). Lassan évszakot lehet igazítani hozzá. Ha például túlbonyolított hasonlatot írok a tavaszról, utána nagyjából egy hónap fagyos szél, eső és szürkeség következik (a nyár jele az egzisztenciális pánik, az őszt a motivációhiány miatti kesergés jelzi). Arra is rá kellett jönnöm, milyen jó, hogy nem tavaly március van. Annál már csak az a jobb, hogy tavalyelőtt március sincsen.

(Most márciusban volt eddig egy túl rövid teszt-kocsmatúra, sok könyv, új zenék, tópart nádassal és kékesfekete vízzel, egy népes találkozó, ahol sokat ittam és a kelleténél kevesebbet beszélgettem egy csomó emberrel, pedig akartam.)

A legfrissebb hír pedig az, hogy összetűzésbe keveredtem a domináns renddel és dacoltam az autoriter hatalom által önkényesen felállított sémákkal. A rendőrségről érkezett levél ezt úgy fogalmazta meg, hogy szabálytalanul parkoltam. Egy vidéki város peremén. Egy zsákutca végében. Éjfélkor.
Ez több kérdést felvet, egyrészt nem tudom, miért voltam éppen ott szabálytalan, másrészt az is rejtély, miért egy több megyével távolabbi város rendőrkapitánysága küld nekem levelet, harmadrészt ki lehetett az éber illető, aki arra járt és a sok parkoló autó közül engem talált meg magának. De legalább semmi sem akadályozza gengszter-hip-hop karrierem beindítását, és első klipem rögtön be is mutatja majd a súrlódásomat a törvénnyel. A szám címe DEAD End lesz, egy parkolóban fogok a spanokkal integetni (természetesen több kiló fuksz lóg majd a nyakamban). A kamera ráközelít a lábamra, amikor keményen rátaposok a forgalom elől elzárt területre, Yo dawg, cops ain’t no tellin’ me where I put my ride in da muthafu’kin’ hood, mondom majd, és ujjammal formázok fegyvert a közlekedési táblának, pak! pak! pak!

(tudom, mit tennél valamelyik nyáron)

Néptelen tengerparton kellene állni és hallgatni a sirályokat. Macskaköves sikátorban ballagni a katedrális felé a délvidéki forróságban. Az északi szélben hangával borított dombok között autózni, jéghideg tavakba mártani az ujjakat. Igazi szaunában izzadni, kolostorokat nézni a ködben, kávét rendelni árkádok alatt, gyalogolni, ülni, füzetbe írni csak úgy.

Nem nyugdíjbiztosítós reklámfilmhez írom össze ötleteket, csak megtaláltam a fejemben a régi listát a tervezett utazásokról. Nem fenyeget a veszély, hogy bármelyik megvalósulna, bár több esély van rá, mint például tavaly volt. Nem mintha ez bármit jelentene, de a tudat vigasztaló.

És akkor távlati tervnek ott van még az L-től elirigyelt "lólépésben és cikkcakkban abban a hatalmas országban, az óceánon is túl" fantázianevű projekt, amihez már csak sok szabadidőt, rengeteg pénzt és vízumot kellene szerezni, ha, egyszer, majd.

(coming to a world near you)

Javában zajlik a tavasz tesztvetítése, még sokszor karcos az ég, sistereg a hang, csúszkálnak a hőfokok, néha elmegy, aztán visszatér a napfény, és javasolnám, hogy a végső vágásnál mindenképpen hagyják ki a hideg szelet, de amit eddig láttam, azzal elégedett vagyok.

(nothing says i love you / in a nerd way / like...)

Ölhetnék sárkányt, győzhetnék le fekete lovagot, kitanulhatnám a Szél Tizenhárom Útját egy tibeti kolostorban, hozhatnék messziről csillagot, ékkövet, kitalált állatokból darabkákat, de egyiket sem találtam elegendő kihívásnak, ezért nem maradt más: addig nem nézem meg a Big Bang Theory új részeit egyedül, amíg a Hölgy haza nem tér az óceán túlpartjáról.