(rain when i die)

Mintha 2009-ben a sors kis késéssel megtalálta volna a tíz-tizenkét évvel ezelőtt írt kívánságlistám egy oldalát, mert idén láthattam a Faith no More-t meg a Nine Inch Nailst újra, az Alice in Chainst meg először. Utóbbi esetében azért szkeptikus voltam, pótolható-e a túladagolásban elhunyt Layne Staley, de az új lemez az új énekessel már bizonyított, a pénteki koncert pedig levitte a fejemet.
Az AIC ráadásul eléggé szerves része gimnazista koromnak, ezért az elején szigorú arccal bólogatva nosztalgiáztam fejben (kockás ing, edzőcipő, világfájdalom, több napos mulatozások a Velencei-tónál, a Man in the Box refrénje parasztvokálban, balatoni nyaraló), utána viszont sikerült feldobódni. Egyébként saját generációs, belterjes bulira számítottam, de több olyan nézőt is láttam, aki a Faceliftidején születhetett. Igaz, amikor a mellettem álló középiskolás kislány kiscsaj mosolyogva, lendületes mozduatokkal végigtáncolta a Dirtalbum meglehetősen nyomasztó számait, majdnem nyomatékosan azt mondtam neki, hogy halál heroin depresszió eső!!, úgymond kontextusba helyezve a dalszövegeket, de persze nem tettem ilyet, mert jó volt látni a lelkesedést.