(alternatív szórakozóhely, minden értelemben)

Szombaton elmentünk a Déli pályaudvar egykori utasellátójában nyitott szórakozóhelyre. A Chachacha elméletileg a retróhullámot lovagolja meg, de inkább olyan, mint egy fiatalos mulató abban az alternatív valóságban, ahol a szocializmus még most sem ért véget. Ami az én esetemben nem kifejezetten negatív kritika (a múltkor isolde azt mondta, ezt a helyet én is írhattam volna magyar rögvalóságos stílusparódiának, amit ezúton is köszönök neki). Külsőre amúgy telitalálat a Chachacha, ha valaki nem kap hidegrázást a retrótól: adott a pályaudvar szocreál betontömbje, plusz a hatalmas belmagasság, a Kádár-korszak díszcsempéi és a roppant üvegablakok, de azért viszonylag hamar elmenekültünk. Az állandó hideg, a neonfény és a gyér vendégkör a kongó térben együttesen olyan érzést keltett, mintha az előbb említett alternatív népköztársaság végóráit élnénk a videodiszkóban, mielőtt bevonulnának az imperalistia megacégek gyarmatosító csapatai, de ez még nem probléma, a rossz és egyre hangosodó zene (meg az árfekvés) annál inkább. Mindenesetre egyszer érdemes megnézni.

(rain when i die)

Mintha 2009-ben a sors kis késéssel megtalálta volna a tíz-tizenkét évvel ezelőtt írt kívánságlistám egy oldalát, mert idén láthattam a Faith no More-t meg a Nine Inch Nailst újra, az Alice in Chainst meg először. Utóbbi esetében azért szkeptikus voltam, pótolható-e a túladagolásban elhunyt Layne Staley, de az új lemez az új énekessel már bizonyított, a pénteki koncert pedig levitte a fejemet.
Az AIC ráadásul eléggé szerves része gimnazista koromnak, ezért az elején szigorú arccal bólogatva nosztalgiáztam fejben (kockás ing, edzőcipő, világfájdalom, több napos mulatozások a Velencei-tónál, a Man in the Box refrénje parasztvokálban, balatoni nyaraló), utána viszont sikerült feldobódni. Egyébként saját generációs, belterjes bulira számítottam, de több olyan nézőt is láttam, aki a Faceliftidején születhetett. Igaz, amikor a mellettem álló középiskolás kislány kiscsaj mosolyogva, lendületes mozduatokkal végigtáncolta a Dirtalbum meglehetősen nyomasztó számait, majdnem nyomatékosan azt mondtam neki, hogy halál heroin depresszió eső!!, úgymond kontextusba helyezve a dalszövegeket, de persze nem tettem ilyet, mert jó volt látni a lelkesedést.

(életem egy nyolcada egy játékban és néhány mondatszörnyben)

Pontosan emlékszem a dátumra, 2005. november 15-én kezdtem el dolgozni a Neocore-nál egy bizonyos King Arthur című játékon, ami akkor már készült egy ideje. Lassan kialakult, mit is kellene csinálni, mint ún. concept designer, például egy ponton fogtam a készen kapott elemeket, és mindent eltekergettem meg elcsavargattam rajtuk, amit lehetett, és ettől mintha érdekesebben működött volna az egész. Könyvtáraztam, a netet túrtam, háttértörténeteket találtam ki, zsarnok királyokat, fanatikus lovagokat és gonosz tündéreket; ennek egy része bekerült a játékba (és vagy átalakította azokat a játékdizájn vagy nem), egy része kimaradt, a King Arthur pedig egyre nagyobb lett, csak úgy dagadozott a mágiától, a szörnyektől és a katonáktól.

Sokat gépeltem, ötleteket, dokumentációt, sajtóanyagot, hangulatfestő szöveget, táj-, hős- és egységleírást, meg amit kellett. Főleg angolul, nagy ritkán magyarul*, és ehhez lefordítottam sok mindent, amire a játékban vagy azon kívül szükség volt. És állandóan csodáltam a grafikusokat, a programozókat, a terepszerkesztőket, a többi dizájnert, meg mindenki mást, akikhez képest az én részem teljesen jelentéktelen.

(* félreértések elkerülése végett: a fejlesztőcég magyar, a játék végig angolul íródott)

Idővel megérkezett TJ barátom is dizájnerként, lett egy Crusaders: Thy Kingdom Come című játékunk, illetve kávétól felpörögve összeötleteltünk fél tucat egyéb projektet, ami nem jutott túl a jegyzetelés-konceptrajz-dokumentáció szentháromságon. Irodákat váltottunk, kevés emberből sokan lettünk, aztán megint kevesen, sajnos az anyagi gondok kitartottak. Közben megváltozott az életem, nem is egyszer, megváltozott a lakóhelyem, nem is egyszer, abbahagytam a fordítást, elkezdtem a fordítást, hozzácsaptam a magazinszerkesztést, próbáltam írni otthon, aztán megint nem írtam, végül két-három év után a játékhoz is egyre ritkábban, mert kevés lettem rá egyedül, így szövegíróból mások szövegének gondozója lettem.

Ez a sok minden nyüzsög a fejemben ma (négy évvel és tíz nappal azután, hogy elkezdtem itt dolgozni), a King Arthur hivatalos megjelenése alkalmából. Pedig a szóözön kikerülhető lett volna néhány mondattal, ha mondjuk azt írom, hogy "büszke vagyok / izgatott vagyok / furcsán érzem magamat / akárhogyan is, de lezárult egy szakasz az életemben", és mellédobom a linkeket:

A King Arthur a Steamen

A játék honlapja

Technikai apróságok:
A King Arthur jelenleg a Steamen vásárolható meg online, angol nyelven. Úgy tudom, jövőre lesz dobozos kiadásban németül, lengyelül, oroszul, csehül meg magyarul is. (Ez a fordítást már járt itt, tapsi és búvárzenekar műve, és az is kiderült, milyen érdekes saját mondataimat mások fordításában látni. Majdnem annyira fura, mint oroszul hallani a szinkronhoz készült szövegeimet). Egyelőre semmi pontosat nem bírok mondani.

(a különös, magas ház a ködben)

Na jó, ez azért mégis túlzás, motyogtam tegnap éjjel csak úgy magamnak, persze alig titkolt elégedettséggel. Éppen átautóztam a kihalt vidéki városon, és megérkeztem a dombtetőre vezető utca aljához. Mindenhol máshol hideg és tiszta volt az éjszaka, csak az egész kertvárost – az egykori szőlőhegyet, ahol lakunk, fent a tetején –, borította be a köd, mint egy hatalmas kupola.

(„hegyesszögek, melyek rendelkeztek a tompaszögek minden sajátosságával”)

"The last amorphous blight of nethermost confusion which blasphemes and bubbles at the centre of all infinity – the boundless demon sultan Azatoth, whose name no lips dare speak aloud…" (H.P. Lovecraft: The Dream-Quest of Unknown Kadath)

Most  már tudom, hogy azok, akik az összeszerelhető íróasztalokat tervezik, különleges emberek, mert éjszakánként álmokat sugároz az elméjükbe Azatoth, a káosz démoncsászára (meg a körülötte kuporgó, tébolyult csontfurulyások); munkáik kódolt térképek ahhoz a beavatási rítushoz, amit az átlagemberek „íróasztal-szerelésnek” is hívnak, pedig a rend ősi harcában segít a káosz ellen.

A megvilágosodás akkor ért, amikor már szétpakoltuk a leendő bútor alkatrészeit, és láttuk, milyen sok van belőlük (túl sok túl sok), és nem akadt közöttük teljesen egyforma. Ha a méretük vagy a formájuk hasonlított, akkor a parányi eltérésekre kellett figyelni, az őrjítő rejtélyt pedig bonyolította a százféle tipli, csavar, fémbigyó kombinációja. És még nem is beszéltünk  az összeszerelési útmutatóról, ami a legfertelmesebb tréfa az egészben, hiszen azt a hatást kelti, mintha segítene a munkában. A műszaki ember antitézise vagyok, ezért percek alatt makogó ronccsá silányított a kódokkal, nyilakkal és nem-euklideszi szögekkel ellátott papírlapok tanulmányozása. Szerencsére apám műszaki ember, leküzdötte a kihívást, fejben felépítette az Instrumentumot, majd habozás nélkül nekiveselkedett és összerakta. Igazi hérosz.

(mint a rozsda)

Ha esetleg elrabolnának egy mélyűrből érkező idegen faj tudósai, és az emlékeimben turkálva próbálnák felépíteni Budapestet egy másik bolygón (azt ugyan nem tudom, miért állna szándékukban Budapestet rekonstruálni, mármint azon kívül, mert a mélyűrből érkeztek és tudósok, de mindenesetre remélem, nem engem választanának a célra), különös egy város születne. A peremén például mindig ősz lenne, még akkor is, ha a belvárosban perzsel a nyár.

A múltkor ugyanis Budapest szélén jártam – a széle alatt a buszvégállomások körüli zónákra kell gondolni – , és váratlanul rájöttem, hogy az utóbbi években kizárólag ősszel keveredtem a külső kerületekbe, főleg a budai hegyek valamelyik pontjára. Ezért az én emlékeimben itt mindig ősz van, annak is a borongósabb változata, ami az este, csendes és kellemes, az utcalámpák fénye szétfolyik a ködben, avar van, pocsolya, sok üres lépcsősor, a messzeségben homályos derengésben úszik a város.

Aztán meg akartam örökíteni lucia bloggeres utóhalloweenjét is, nem kevés késéssel, ahová a vámpír- és boszorkakosztümöt reciklálva látogattunk el (igen, még mindig én voltam a vámpír; és mint lucia fogalmazott, úgy jöttünk, mintha civilben lennénk, csak kicsit több sminkkel, ami egy poshmoderndarkfentezi sikerírónak egyértelmű elismerés). Szerencsére AnnGel már írt arról, milyen jó, hogy neki már nem kell írnia, hiszen a többiek remekül megörökítettek mindent, és tényleg, ezért csak linkelek hozzá.

Illetve szerettem volna jajongani azon, hogy a múltkori nagy hajtás után itt a kreatív nihil első pár jele, miért is gondoltam, hogy megúszhatom, de inkább azzal zárnám, hogy szerencsére Srakkerrel összeültünk egy konstruktív ötletelős szeánszra, ahol ittunk sört, túl sok cigaretta fogyott, viszont ettől tényleg rengeteg remek elképzelést hordtunk halomba, egymás szavába vágva, miközben a háttérben egy bácsi gitáron Charlie-számokat játszott nagyon hangosan, hogy egy igazán szürreális képpel zárjam ezt az egészet.

(élet és irodalom. és élőholtak)

Miközben a budapesti metróaluljárókat még mindig elönti a chick-lit meg a vámpíros-romantikus ponyva (utóbbiaknak egy átlagos angol Bordersben már évek óta külön polcuk van, hogy könnyebben elkerülhetőek vagy megtalálhatóak legyenek), máshol ez már lecsengett, de van helyette új trend. Érdeklődve várom, mikor ér ide az angolszász könyvpiac tavalyi slágere, a Híres Irodalmi Művek Ponyvahorrorosítva.

Az első darab a Pride and Prejudice and Zombies volt, ami Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényét helyezi át egy alternatív régens-korba (19. század eleje), ahol a zombik elözönlötték az országot, majd teljesen elszigetelték a városokat meg a felfegyverzett udvarházakat. A regény eredeti szövege megmaradt, de úgy, hogy az átdolgozást elvállaló Seth Grahame-Smith kissé hozzáigazította a párbeszédeket a bizarr háttérhez, meg a jelenetek közé gondosan beírta a zombis részeket. A vállalkozást természetesen soha senki sem gondolta túl komolyan (mielőtt bárki fellázadna, hogy már megint meggyalázták a nagybetűs  irodalmat) és nagy siker lett. Azóta van Sense and Sensibility with Sea Monsters (eredetileg Értelem és érzelem, szintén Austentől, a borítón parókás, polipfejű úriember ölel egy decens hölgyet; itt nem zombik, hanem tengeri szörnyetegek lázadtak fel az emberek ellen), és most Birminghamben láttam a trend egyik vadhajtását, ahol már történelmi személyeket kombinálnak össze zombikkal. Valahogy így:

Queen Victoria: Demon Hunter
 She loved her country. She hated zombies.

Éppen megfontolom diane felvetését, hogy jó lenne endless-cikket írni a trendről. Illetve eszembe jutott, milyen vicces lenne egy magyar verzió, és ezennel le is stoppolom az ötletet (aztán ha valaki megírja helyettem, bizonyíthatom, hogy innen jött és sikerrel perelek, míg milliomos nem leszek... vagy nem, mert nem egy angolszász országban élünk.)

(Vigyázat, senki se vegye túl komolyan.)

Légy jó mindhalálig – és azon is túl

Nyilas Misi debreceni diák lesz a könyörtelen 1920-a években. Az első világháborúban bevetett titokzatos vegyi fegyver agyakat zabáló, vérszomjas zombivá változtatta Európa lakosságának nagy részét, és azóta mindenhol a káosz az úr. A világtól elzárt civísváros kollégiumában a túlésre képzik ki a diákokat, de erre nem mindenki alkalmas...

Részlet:

- Nem leszek többé debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem akarok többet!... Bántanak!...
Azzal kifelé intett, egyetlen mozdulattal befogva a kíméletlen, ocsmány égtől terhes várost, a Nagytemplom őrposztokról hemzsegő tornyát, a máglyákat, a halálos senkiföldjét azon túl.
És zokogott s csuklott és hörgött, és nem bírta elég erővel kiadni magából a tajtékzó, lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt benne.
- Nem tudok olyan lenni, mint ők! - súgta.- Én nem fogok kimenni oda! Sohase! - És az úri nagybundára csapott, de úgy, hogy megcsörrentek alatta a fegyverövre simuló, okosan gyilkoló alkalmatosságok.
A bátyja magához szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába vette a didergő, reszkető, halálsápadt, kis szomorú fekete gyereket, aki a ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.

(this was halloween, halloween, halloween)

A szombat este úgy indult, mint valami gótikus anekdota: a boszorka, a zombi, Frankenstein menyasszonya és a vámpír elmentek egy házibuliba Halloween alkalmából. Csattanó viszont nincsen, mert mindez tényleg megtörtént (igen, én voltam a vámpír, halottfehér arccal, lugosibélásan hátranyalt hajamban két szigorú, ősz csíkkal*), hacsak azt nem vesszük csattanónak, hogy pár órával később Birmingham egyik kertvárosában már kelet-európai akcentust tanítottam egy nálam elegánsabb angol élőholtnak. Közben telihold volt, de már közelgett a köd, amiben később hazafelé autóztunk, a ház mögött lobogtak a mécsesek a faragott tökök foghíjai mögött.

Amikor kedvenc húgom még a nyáron meghívott minket halloweenezni Angliába, nem igazán tudtam, hogyan működik majd az álarcosdi – alsósként öltöztem be utoljára valamelyik farsangra –, de most kiderült, milyen szórakoztató ez, amikor mindenki komolyan veszi a viccet (és az angolok a jelek szerint komolyan veszik). Ráadásul külön emeli az est fényét, ha van sok alkohol, indiai étel, és Joker meg a rémek egy kisebb falunak elegendő tűzijátékot robbantanak fel a kert végében.

A hétvégébe még sikerült bezsúfolni Bristol kikötővárosát (avar, rozsdás korlátok, napfény, sirályvijjogás, hajók), és Birmingham belvárosát (éttermekké suvickolt raktárak a zsilipek mellett, vörös téglából rakott hidak, szél). Meg a remek vendéglátás örömeit, több liter kávét, némi csokis süteményt, 17. századi recept alapján készült kolbászféléket, brit humort, a Blade Runner felújított, bámulatosan szép Blu-Ray verzióját, levezetésként némi spanyol horrorfilmet, illetve nem kevés utazást különböző járműveken.

* képeket nem mellékelek, képzelje el, aki meri