(Mit láttunk az idei Titanic fesztiválon? – B. Noiz, 4.b.)

Hátborzongató igazság! Sátáni kultusz a mocsárvidéken! Hajóút a pokolba! Rémálmok az idők hajnaláról! Ha mindezt bombasztikus betűtípussal írhatnám ide, mint egy régi moziplakátra, már meg is idéztem volna a Call of Cthulhu / Cthulhu hívása című film hangulatát, ami a sokszor emlegetett H. P. Lovecraft mítoszteremtő, 1928-as novelláját dolgozta fel, a lehető legötletesebb és legpasszentosabb módon: az 1920-as évek feliratos némafilmjeinek stílusában. Attól tartottam, legjobb esetben is csak érdekes, kissé komolytalan próbálkozás lesz, de remekül működött az atmoszférateremtés – mint kiderült, még azoknak is, akik nem ismerték a hátteret – és el sem kalandozott választott alapanyagától. Trailer, képek és mindenféle jóság megtekinthető a cthulhu lives! oldalon.

A bosszú asszonya egy gyönyörűségesen fényképezett dráma az Oldboy rendezőjétől, ismét kettétört emberi életekről, mesterien adagolt kegyetlenséggel, helyenként viszont olyan megoldásokkal, érzékenységgel és humorral, mintha egy sötét és erőszakos Amélie csodálatos élete lett volna.

A Vértea és vörös madzag című amerikai bábfilmről még nem bírtam eldönteni, tetszett-e vagy sem, de az alkotás valószínűleg egyedinek számít a műfajban azzal, hogy a bábjai milyen gyakorisággal kerülnek tudatmódosító szerek hatása alá.
A történetet nagyon nem is próbálnám összefoglalni, maradjunk annyiban, hogy vannak benne misztikus kalandra induló, képzelt labirintusokban tévelygő tudósok, akik valójában madárcsőrös, károgó egerek. Egy lányt keresnek, akit/amit ők készítettek, de az albínó egerek elrabolták és most megpróbálják életre kelteni a házukban, ahol a folyamatosan tiktakoló órák sohasem ütnek egyszerre; miközben ők üres lapokkal kártyáznak és teáscsészékből szürcsölik a vért, a lányból kikel egy madár, és még csak a film közepén tartunk... Összességében működött, bár talán túlságosan ködösre és nyomasztóra sikeredett.

Nyomasztó hangulatban azonban a közelébe sem érhetett a keddi filmélményünknek, a 4 című orosz filmnek.

– Ezért egy órán keresztül Tarr Béla-filmet nézetek veled – suttogta TJ barátom, aki mit sem sejtve velem tartott a vetítésre.
– Legyen két óra – sziszegte a film felénél.
– Három és fél óránál tartunk – mondta elgyötörten, amikor még nem tudtuk, de már majdnem túljutottunk az egészen.

A 4 ígéretesen indul. Három ember éjfél körül egy kihalt moszkvai bárban hihetetlen történetekkel szórakoztatja egymást. Aztán lassan összemosódik a fantázia és a realitás, jönnek a mérhetetlenül lepusztult ipari tájak, hasonlóan lerongyolódott emberek, állandó vodkaivás vastag falú poharakból és kiderül, hogy az egész nem vezet sehova.
Ironikus módon ez lett az idei Titanic győztes filmje, ami csak azt mutatja, hogy a magam pórias módján képtelen vagyok megbecsülni a művészetet – a kritikusok szerint ugyanis pontosan azok a jellegzetességek teszik igazán nagy filmmé, amelyek miatt szerintem nem az. A film tagadhatatlanul hatásos, és a főszereplő lány kézikamerával követett magányos vándorútja Oroszország legnyomasztóbb vidékein kimoshatatlan foltot ejtett az emlékezetemen. Bevallom, alapvetően a legalább nyomokban dekódolható cselekmény híve vagyok, de attól még bírom értékelni a ködösítést, ha legalább esélyét érzem annak, hogy valami azért rejtőzik abban a ködben (David Lynch jó példa erre). Értem én, hogy a 4 atomjaira hulló cselekménye meg a szándékosan soha össze nem érő történetszálai, a feldobott, de le nem csapott szimbólumok a céltalanságot és a poszt-szovjet valóság totális összeomlását érzékeltetik, ettől függetlenül ebből két óra teljesen idegesítő, főleg úgy, hogy közel hatvan percen keresztül rángatózó közelképeken csúnya öregasszonyok isznak, ordítanak, esznek disznót és dörzsölik a mellüket a kamerába. Ez már számomra öncélú pacsmagolás és lila ködös művészkedés. De nyilvánvalóan csak a ponyvaíró beszél belőlem, aki azért nem bánta meg, hogy elment.

Hát ennyit az idei Titanic fesztiválról. Most pedig megyek és megnéznem Chuck Norris életművét.

(Őrült doktor, automaták, elrabolt operaénekesnő)

Bevallom, a fenti kulcsszavak bennem bármikor képesek kiváltani az azonnali érdeklődést, ezért tegnap elmentünk a Titanic filmfesztiválra megtekinteni A földrengések zongorahangolója (The Piano Tuner of Earthquakes) című filmet.

Ebben a furcsa mesében élő szereplők és bábok vergődnek egy gótikus történet hálójában a 20. század elejét idéző masinákhoz illően szépiaszínben fényképezve. Egy ilyen ötletet és egy ennyire szép kivitelezésű világot kár így elrontani – mert a történet teljesen szétesik és unalomba fullad. A rejtélyes, álomszerű jelenetek olyan összefüggéstelenül követik egymást, hogy mire felkapcsolták a lámpákat, a döbbent csendben még a cselekményt kommersz butaságnak tartó művészfilmrajongók feje fölött is felfedezni véltem a kérdőjeleket.

Kár érte. Néhány jelenet rendkívül hatásosra sikerült, és a borongós hangulatra nyugodtan rá merem fogni a múlt éjszakai nyomasztó álmaimat. Ha a technikailag profi rendező testvérpár valaha kerít egy jó forgatókönyvírót, kapnak tőlem még egy esélyt.