(februaar.stop.utaalom.stop.)

Gusztustalan egy hónap, a legrondább felhők csorgatták bele a levüket a világba. Olyan is lett, elég bekapcsolni a tévét. (Egyre ritkábban.) Antiszociális attitűd, mint a régi szép időkben, néha elmegyek embereket nézni a boltba; mert annyi munka van, hogy csak – ez még a december utógörcse, amikor ügyes húzással egyszerre két helyen bólintottam ugyanarra a határidőre. Amúgy heti két napot még mindig a Gyárban ülök, a hátam mögött, kicsit balra égboltokat gyártanak.

(Innen most kihúztam mindenféle szavakat. Ennyi marad: beleszerettem Alessandro Baricco könyveibe. Selyem és Novecento.)

Megint úgy elmennék innen, de most nem radikálisan, hanem csak kicsit, henyélni, mászkálni, nézni, mondjuk egy olyan városba, ahol a tereknek fellocsolt kő meg friss kávé az illat, de lehet olyan is, hogy túlságosan zöld a fű és barna téglából vannak a házak, netán – egy fene – macskaköves sikátorok kanyarognak, és a tetőkön túl zúg valami hatalmas, talán éppen a tenger.

Másfél év után sikerült írni egy olyan novellát, amit be is fejeztem. Vár még kettő.