Ismeri még valaki ezt a könyvet? Komolyan érdekelne.
Otfried Preussler: Krabat a Fekete Malomban (Móra, 1985)
Szászország, valamikor a tizennyolcadik században. Sötét malom áll az erdő mélyén, a Fekete-víz partján. Itt él tizenkét, varjúvá változó molnárlegény és a rettenetes Mester. Feketemágia, barátság, garabonciások, szerelem és küzdelem.
Lehet mesének hívni, vagy komor tónusú ifjúsági regénynek*, még a Harry Potter előtti korból, nálam mindenesetre a következő besorolást kapta: „könyv, amit kamaszkorodban olvastál, de vissza kellett adni, és magad sem hitted, milyen nagy hatást tett rád, amíg pár évvel ezelőtt egy blogban valaki meg nem említette, és meglepődtél, milyen élesen emlékeztél a hangulatára, és most, miután újabb évek teltek el és megrendelted, kiderült, hogy még mindig hat”.
* mindkét típust kedvelem, ha jól meg vannak írva; ez legtöbbször azt jelenti, hogy felnőttként is élvezhető, esetleg más értelmezésben is
(Ui: A magyar neten keresgélve a Google érdekes eredményeket dob ki, valaki bábfilmet kíván belőle készíteni, illetve szerepel a magyar wiccák ajánlott olvasmányai között.)
2005. június 29., szerda
2005. június 27., hétfő
(Idén inkább nem)
Meglepve fedeztem fel a múlt héten, hogy a 178-as Galaktikában (2005. január) megjelent scifimet (A rendszerek ellensége) jelölték az idei Zsoldos Péter Díjra. Sajnálatos módon a procedúrából kimaradt a "jelölt értesítése a lista közzététele előtt" fázis, mert így kénytelen voltam most megkérni őket, hogy a novellát töröljék a résztvevők közül, nem kívánok részt venni a megmérettetetésben, köszönettel, satöbbi. Azóta sem válaszoltak, a lista változatlan, mindegy.
2005. június 25., szombat
(Elő a kapával)
Na jó.
Hát miért szünetel már ez a blog, kérdezte a most már kettővel ezelőtti pénteken az én rosseb barátom legalább negyvennégyszer, na jó, csak háromszor, de szívemnek kedves volt ez így is. A Szóda nevű, bankból átalakított, nyitott, ivászatra alkalmas hely udvarában ültünk többedmagunkkal, kevéssé szimpatikus underground médiamunkások szoros gyűrűjében, és biztosan bloggerek is voltak ott, ha legalábbis ez ugyanolyan Szóda, mint tavaly, pedig esküszöm, nem bloggeri minőségünkben jártunk ott, nem vagyok én trú. Mivel tegnap is megfordultam ott, remek társasággal, lassan hiába küzdök, le sem mosom magamról, hogy. Egyébként is, az este legkellemesebb meglepetése Bright váratlan felbukkanása volt, mondom, bloggerek mindenhol, le sem mosom.
A lényeg, hogy én nem működök vérbeli bloggerként. Az említett vérbeli bloggerek nagy része szerintem akkor működik igazán, ha nincsen jó passzban. Én meg fordítva: ha nem vagyok jó passzban, nincsen blog. Volt is most szünet, nem is kevés.
Nem véletlen, hogy ez a blog (és előző, már törölt verziója) utazónaplónak indult, de most, hogy felsejlik a látóhatáron egy újabb út, még ha rövidke is, bizonyára megmoccantak bennem a bloggolómirigyek, termelni kezdték, amit szoktak, kis, alattomos izéket, hogy serkentsék az agyam bloggolásárt felelős központját, ilyenek.
Pedig próbálkoztam korábban is. Hetekkel ezelőtt megírtam és nem tettem fel egy blogbejegyzést, ami így kezdődött, hogy „Hetekkel ezelőtt megírtam egy blogbejegyzést, és nem tettem fel.”
Akartam én sok mindent az utóbbi hónapokban. Most nem arról beszélek, hogy mennyi mindent szerettem volna megcsinálni, befejezni, letudni, sikertelenül (hja, ugorjunk), hanem a bloggal szerettem volna tenni valamit, leheletnyit újítani a dizájnon, írni a jó dolgokról, amik történtek, elmesélni, hogy például a tavasz igazi eljövetele milyen zöldellő erdőben talált (könyvkiadós veteránokkal pikniken), meg milyen jó volt igazi városszéli garázsból kreált próbateremben nézni stonemagnet és echnat zenekarát, ahogyan tolták a stoner rockot jól, meg hogy jártam Aba-napokon sörsátorban, gótszerű klubban kedvencekre bólogatni, könyvhéten és könyvfesztiválon csömört kapni a nyomtatott betűtől, jó lett volna reklámozni filmeket, mesélni könyvekről, új barátokkal dúsítani a linkek listáját, és még biztosan akartam egy csomó mást is, csak nem emlékszem már, mit.
De hátha, lassan, apránként.
A blogban olyan nagyon továbbra sem hiszek, és mégis, úgy érzem magamat, mintha több hónapos szünet után lekifurdalástól gyötörve kimentem volna a hétvégi telekre, ahol mindent felvert a gaz és olyan elhagyatott az egész.
És most sóhajtva belöktem a hullámlemezekből összrakott bódé nyikorgó ajtaját és nehézkesen előástam a rozsdás kapát.
Hát miért szünetel már ez a blog, kérdezte a most már kettővel ezelőtti pénteken az én rosseb barátom legalább negyvennégyszer, na jó, csak háromszor, de szívemnek kedves volt ez így is. A Szóda nevű, bankból átalakított, nyitott, ivászatra alkalmas hely udvarában ültünk többedmagunkkal, kevéssé szimpatikus underground médiamunkások szoros gyűrűjében, és biztosan bloggerek is voltak ott, ha legalábbis ez ugyanolyan Szóda, mint tavaly, pedig esküszöm, nem bloggeri minőségünkben jártunk ott, nem vagyok én trú. Mivel tegnap is megfordultam ott, remek társasággal, lassan hiába küzdök, le sem mosom magamról, hogy. Egyébként is, az este legkellemesebb meglepetése Bright váratlan felbukkanása volt, mondom, bloggerek mindenhol, le sem mosom.
A lényeg, hogy én nem működök vérbeli bloggerként. Az említett vérbeli bloggerek nagy része szerintem akkor működik igazán, ha nincsen jó passzban. Én meg fordítva: ha nem vagyok jó passzban, nincsen blog. Volt is most szünet, nem is kevés.
Nem véletlen, hogy ez a blog (és előző, már törölt verziója) utazónaplónak indult, de most, hogy felsejlik a látóhatáron egy újabb út, még ha rövidke is, bizonyára megmoccantak bennem a bloggolómirigyek, termelni kezdték, amit szoktak, kis, alattomos izéket, hogy serkentsék az agyam bloggolásárt felelős központját, ilyenek.
Pedig próbálkoztam korábban is. Hetekkel ezelőtt megírtam és nem tettem fel egy blogbejegyzést, ami így kezdődött, hogy „Hetekkel ezelőtt megírtam egy blogbejegyzést, és nem tettem fel.”
Akartam én sok mindent az utóbbi hónapokban. Most nem arról beszélek, hogy mennyi mindent szerettem volna megcsinálni, befejezni, letudni, sikertelenül (hja, ugorjunk), hanem a bloggal szerettem volna tenni valamit, leheletnyit újítani a dizájnon, írni a jó dolgokról, amik történtek, elmesélni, hogy például a tavasz igazi eljövetele milyen zöldellő erdőben talált (könyvkiadós veteránokkal pikniken), meg milyen jó volt igazi városszéli garázsból kreált próbateremben nézni stonemagnet és echnat zenekarát, ahogyan tolták a stoner rockot jól, meg hogy jártam Aba-napokon sörsátorban, gótszerű klubban kedvencekre bólogatni, könyvhéten és könyvfesztiválon csömört kapni a nyomtatott betűtől, jó lett volna reklámozni filmeket, mesélni könyvekről, új barátokkal dúsítani a linkek listáját, és még biztosan akartam egy csomó mást is, csak nem emlékszem már, mit.
De hátha, lassan, apránként.
A blogban olyan nagyon továbbra sem hiszek, és mégis, úgy érzem magamat, mintha több hónapos szünet után lekifurdalástól gyötörve kimentem volna a hétvégi telekre, ahol mindent felvert a gaz és olyan elhagyatott az egész.
És most sóhajtva belöktem a hullámlemezekből összrakott bódé nyikorgó ajtaját és nehézkesen előástam a rozsdás kapát.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)