Árnyék nélküli fegyenc, büntetőtelep az ismert világ végén,
minisztériumi varázslók és élő tündérkardok – ezek mind szerepelnek abban a
történetemben, amely Az Eigengrau
címet kapta, és Az év magyar science
fiction és fantasynovellái 2021 című antológiában jelent meg novemberben.
A Gabo kiadó sorozata már évek óta fut, és olvasóként minden
eddigi kötetét szerettem, így komoly büszkeséggel tölt el, amiért bekerülhettem
az idei válogatásba. Arról nem is beszélve, hogy egy évtizednyi baráti
viccelődés, miértnemírsz, füzetekben
gyűlő töredékek, abbahagyás, újrakezdés és kreatív önutálat után végre megjelenni
már önmagában erős érv a blog ideiglenes feltámasztására: ha itt, ahol a
tartalom jelentős része főleg arról szólt, hogy mit nem írok, nem számolok be erről a megjelenésről, akkor karmikus
csapást zúdítok a nyakamba.
Az Eigengrau megszületése
bizonyos értelemben maga is egy történet, ahol én voltam a kelletlen
főszereplő, bár az én életemben talán kevesebb a bürokratamágia meg a
fenyőerdő. Sokáig tartott megírni, rengetegszer kezdtem el újra, hogy az
állandóvá kövesedett pár bekezdésre végre rá tudjak építeni egy olyan novellát,
ami nem dől össze két oldal után. A koncepció nem volt túlzottan íróbarát
(remélem, az olvasókat jobban kíméli, bár vannak kétségeim), de abból nem
bírtam engedni, bármennyire is szerettem volna egy idő után inkább valami
végtelenül egyszerűre cserélni. Végül megszületett, elsősorban két nagyon
fontos embernek köszönhetően, akik egymástól függetlenül bíztak benne és
motiváltak és segítettek (nagyon köszönöm Kingának és Csillának), ezért a
2021-et úgy zárhatom, hogy idén végre megjelentem egy teljesen saját írással.
Így kezdődik:
"A szivarforma
léghajó a hóvihar utáni reggelen érkezik a völgybe, a császári légikikötő
maradványai közé. A minisztériumi küldöttség elgyötört tagjain kívül több láda
eperkonzervet hoz Kalamona városállamából, valamint vastablettákat,
gramofonlemezeket és Augustus Herbst árnyékát."
Ha érdekesnek tűnik, itt a link a kiadó oldalára.
Molyos adatlap
