(évzárás, önreklám, szivarforma léghajó)

Árnyék nélküli fegyenc, büntetőtelep az ismert világ végén, minisztériumi varázslók és élő tündérkardok – ezek mind szerepelnek abban a történetemben, amely Az Eigengrau címet kapta, és Az év magyar science fiction és fantasynovellái 2021 című antológiában jelent meg novemberben.

 A Gabo kiadó sorozata már évek óta fut, és olvasóként minden eddigi kötetét szerettem, így komoly büszkeséggel tölt el, amiért bekerülhettem az idei válogatásba. Arról nem is beszélve, hogy egy évtizednyi baráti viccelődés, miértnemírsz, füzetekben gyűlő töredékek, abbahagyás, újrakezdés és kreatív önutálat után végre megjelenni már önmagában erős érv a blog ideiglenes feltámasztására: ha itt, ahol a tartalom jelentős része főleg arról szólt, hogy mit nem írok, nem számolok be erről a megjelenésről, akkor karmikus csapást zúdítok a nyakamba.

Az Eigengrau megszületése bizonyos értelemben maga is egy történet, ahol én voltam a kelletlen főszereplő, bár az én életemben talán kevesebb a bürokratamágia meg a fenyőerdő. Sokáig tartott megírni, rengetegszer kezdtem el újra, hogy az állandóvá kövesedett pár bekezdésre végre rá tudjak építeni egy olyan novellát, ami nem dől össze két oldal után. A koncepció nem volt túlzottan íróbarát (remélem, az olvasókat jobban kíméli, bár vannak kétségeim), de abból nem bírtam engedni, bármennyire is szerettem volna egy idő után inkább valami végtelenül egyszerűre cserélni. Végül megszületett, elsősorban két nagyon fontos embernek köszönhetően, akik egymástól függetlenül bíztak benne és motiváltak és segítettek (nagyon köszönöm Kingának és Csillának), ezért a 2021-et úgy zárhatom, hogy idén végre megjelentem egy teljesen saját írással.

Így kezdődik:

 "A szivarforma léghajó a hóvihar utáni reggelen érkezik a völgybe, a császári légikikötő maradványai közé. A minisztériumi küldöttség elgyötört tagjain kívül több láda eperkonzervet hoz Kalamona városállamából, valamint vastablettákat, gramofonlemezeket és Augustus Herbst árnyékát."

Ha érdekesnek tűnik, itt a link a kiadó oldalára.

Molyos adatlap

(dublin in the rain is mine)

"Dublin in the rain is mine", énekli a Fontaines D.C. nevű ír poszt-punk zenekar, én meg csak egyetértően bólogatok, pedig az eddigi utolsó látogatásom idején, 2019 nyarán talán egyszer ha csöpögött az eső Dublinban, és főleg a kánikulára emlékszem. 2012 húsvétján kristálytiszta, szeles, csikorgóan hideg idő volt, szintén nem túl csapadékos. Valószínűleg a legelső alkalom hagyott bennem ilyen mély nyomokat, amikor 2008 októberében a vízszintesen szakadó esőben leszálltam az O’Connell Streeten a buszról, és az időjárás végig kitartott még aznap, így az este egy pontján úgy dohányoztam egy pub ajtajába húzódva az esőfüggöny háttere előtt, mintha egy klasszikus noir statisztaszerepére gyakoroltam volna. 

De elkalandoztam, szóval vissza 2019 júliusához, amikor határozottan nem szakadt az eső Dublinban, ellenben csodálatos nyár volt, 26 fok körül, ami teljesen kiakasztotta az országot. Sokat gondolkodtam azon, érdemes-e 2021 januárjában 2019-ről írni. Tavaly ezt még legalább el lehetett kenni azzal, hogy előző évben történt, most meg már ennyi relevanciája sincsen, de mivel továbbra sem lehet sehova sem menni, én meg hajlamos vagyok a múltban élni, folytatom a mászkálást a képzelt távoli országokban. Jönnek a másfél évnyi mentális szelekció eredményeként összehordott pillanatfelvételek, ír pubok, titkos helyek, álskótfelföld és rejtett udvarok. Meg sok minden más.

 

Furcsa út volt ez. Az akkori lelki háborgásom kellős közepére esett, az izlandi kaland után pár héttel, amikor ugyan még az aktuális hullámhegy tetején egyensúlyoztam, de annak már a legszélén, ahonnan aztán hamarosan meg is indultam lefelé. Utólag is hatalmas hálám Vidnek, aki türelemmel és empátiával viselte a hangulatingadozásaimat, mindeközben meg maga volt a tökéletes házigazda, biztosította a vendégszobát, a kávét, néha a fekete macskát (ha a fekete macska is úgy gondolta), és mivel időközben tősgyökeres dublinivá vált, olyan idegenvezetést adott, hogy azóta is ámulva emlegetem.

A kevésbé turistajellegű városnézésnek számomra mindig fontos eleme, hogy olyan helyeken kell inni, ahol főleg a helyiek teszik ugyanezt (de még nem bicskáznak meg azért, mert idegen vagy), és Vid törzspubja ennek a definíciónak tökéletesen megfelelt. A pandémia idejéből visszanézve nevetségesen nosztalgikusnak érződik az emlék, hogy az alacsony, félhomályos helyiségben nyüzsgő tömegben könyökkel kell utat törni a fapultig, majd kikérni a Guinesst, de mit meg nem adnék most ezért. Illetve továbbra is fenntartom, hogy a Guinessnek finomabb íze van Dublinban, mint bárhol máshol, ami persze lehet egyszerű belemagyarázás is. Ha viszont sör és tipikus turizmus, akkor be kell vallanom, a Guiness-gyárat harmadik alkalommal is az utolsó pillanatban kihagytam a programból, helyette elmentünk a Jameson-főzdébe, mert hát whiskey. Kicsit többre számítottam egy rövid, interaktív múzeumi látogatásnál, de annak érdekes, és legalább ittunk utána a bárban kóstolót. 

Mivel ennyire alkoholcentrikusan indítottam, akkor a titkos koktélbárt sem hagyhatom említés nélkül, ahová Vid vitt el. Elsőre ez egészen urban fantasysen hangzik (elmozdítható fogas az étterem sarkában, megnyíló falrész, múltba vezető pincejáratok, részeg tündérek, satöbbi), de a valóság is hangulatos. Az ember lefoglal egy időpontot, aztán kap emailben egy kódmondatot, egy címet meg egy telefonszámot. A cím egy teljesen jellegtelen kapu Dublin belvárosában, ahol az ember kissé bizonytalanul felhívja a számot, hátha valami tévedés az egész, a köszöntés után bemondja a titkos mondatot, mire megkapja a kapunyitó kódot. Az ajtó mögötti boltíves átjáró és a teljesen átlagos kukák sorfala ismét előhozza a bizonytalanságot, aztán pár lépés múlva ott van egy tágas udvar, egy lépcső, a tetején vasajtó, elhúzható kisablakkal, mint a szesztilalom idején Amerikában, és pontosan erre az élményre hajaz a koktélbár belseje is, a fotelek szövetétől a falilámpákon át. A koktélok is jók, de ez szinte másodlagos az élmény mellett. 

 Ha már titkos helyek, kiderült, hogy Vid ezeket valójában gyűjti. Például már az út tervezgetésekor felvetette, hogy majd menjünk el enni a pizzabuszhoz, amire látatlanban rábólintottam (bármi is legyen egy pizzabusz, szerepel a nevében a pizza, szóval csak jó ötlet lehet). Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Vid városnézés közben egyszer csak belépett egy teljesen átlagos pubba, benyitott egy teljesen átlagos ajtón, ami mellett bármikor elsétáltam volna, és a két téglafal közötti szűk átjárón kijutottunk egy egyáltalán nem átlagos belső udvarba, középen egy átalakított emeletes busszal, ahol a vezetőfülke helyén sütötték a rendkívül finom pizzát, az emeleten és az udvaron lehetett enni, a pubban meg vehettünk sört. Tökéletes élmény volt egy szombati nyári délutánra. Sajnos, mint megtudtam, azóta elbontották a helyet, vagyis tényleg volt az élményben valamiféle titkos exkluzivitás, és ezek szerint nem csak itthon  darálnak be remek underground helyeket városfejlesztés címszó alatt. 

Persze nem csak pubokban fordultam meg, csak azokról sokkal izgalmasabb írni. Kiderült, hogy az előző két alkalommal valamiért kihagytam Dublin ikonikus könyvesboltját, a négyemeletes Hodges Figgist, szóval ezt pótolnom kellett (párszor), benéztem menő antikváriumokba és természetesen a Forbidden Planetbe is (párszor). Elmentünk futni a Phoenix Parkba, ami egy részen már sokkal inkább a szabad természet, mint kiépített terület, és a korai időpont dacára sajnos nem láttam a szabadon mászkáló dámvadakat, ezért ezt még pótolni kell valamikor. 

Végigjártuk a Chester Beatty-múzeumot (excentrikus milliomos felhalmozott kincsei az ókortól a Távol-Keletig), illetve mindenképpen meg kellett néznem a Nemzeti Múzeumban a tőzeglápokból kiásott múmiák kiállítását. Bekukkantottam a Dublin Castle lezárt udvarára, ahol Tana French „Dublin Murder Squad” krimisorozatának fiktív főhadiszállásának kellene lennie, és kiderült, hogy ebben a városban szinte lehetetlen nem ízléstelen hűtőmágnest venni ajándékba, ezúton is elnézést a hógömbös-leprikónos-lóherés-zenélő hűtőmágnesek kedvelőitől. 

Mindeközben rengeteget gyalogoltam, egyszer csak elkezdtem sorban lefotózni a gyönyörűen megfestett köztéri közlekedésirányító szekrényeket, vagy bármi is legyen a traffic light control box magyar neve. Ezeket a szürke, jellegtelen fémdobozokat a Dublin Canvas nevű közösségi projekt keretein belül különböző művészek festik színesre 2015 óta, és a végeredmény hihetetlenül feldobja a városképet. Meg vadászni is jó rájuk.

Mivel mindenképpen ki akartam mozdulni Dublinból, az egyik nap lusta módon befizettem egy csoportos kirándulásra, így legalább nem kellett szenvednem a távolsági közlekedéssel a semmi közepére. Nem is szenvedtem, és kaptam grátiszként egy jó fej idegenvezetőt, aki tényleg bármiről szórakoztatóan tudott beszélni, a véres legendáktól kezdve a kánikulahelyzetről Írországban. 

Az első megálló Glendalough volt, ahova egészen képeslapszerű tájon vezetett az út, dombok, tanyák, sövények, erdőfoltok között. Glendalough egyrészt egy hatalmas tó egy gyönyörű völgyben, másrészt egy impozáns, középkori kolostorkomplexum romjai a  jellegzetes, tűszerű tornyokkal. Jutott egy óra a sétára a környéken, ami pont arra volt elég, hogy rájöjjek, ide még vissza kell jönni egy nagyobb túrára. Innen folytattuk az utat a Sally Gap felé, ami egy hegyi hágó pazar kilátással meg kopár dombtetőkkel, és mivel kiköpött mása a Skót-felföld egyes részeinek, itt forgatták a Braveheart című film néhány jelenetét, majd a kötelező fotózást letudva innen mentünk tovább Kilkennybe, ami egy kedves kis ír város, kastéllyal, katedrálissal meg egy parányi belvárossal. 

Hát szabadjon ennyit a nem esős Dublinről, ahova továbbra is szeretnék majd visszamenni, amint lehet. Elég sok mindent kipipáltam már, de akad még mit nézni, azt hiszem. A titkos helyekről nem is beszélve.