Sokat elárul 2018 kreatív mérlegéről, hogy azért írok végtelenül hosszú posztot december 31-én délután, mert rájöttem, hogy idén egyetlen sort sem publikáltam
ezen a blogon, és ha ezt most kihagyom, akkor 13 év után ez lesz az első üresen
maradt év, és az mégsem járja, még akkor sem, ha régen nem olvassa már senki. Mellékszál,
de idén arra is rájöttem, hogy hasznos dolog – volt? lenne? – rendszeresen
blogot írni, mert most, amikor bizonyára élemedett korom miatt kezd összemosódni
minden, ami nem tavaly volt, legalább két esetben itt néztem utána, pontosan
mikor és mi történt. Legyen ez kicsit nyomatékosabb érv ennek a felületnek a
feltámasztására jövőre.
Szóval ha 2017-et a kreatív kiégéssel azonosítottam, akkor az
idei évre nincs más hasonlat, mint amikor az üszkös, elszenesedett romok alig
hallható sóhajjal magukba omlanak és minden elborít a szürke hamufelhő. Ami
egyébként költői és drámai túlzás, nyilván, mert az év majdnem háromnegyedében írtam, csak nem prózát,
hanem játékot. Ahogyan az már a játékfejlesztésben lenni szokott, mindegy,
mennyi ideje készül egy cím (jelen esetben ez még mindig a Warhammer 40,000:Inquisitor – Martyr), a véghajrá mindenképpen gyilkos lesz, ezért idén az
alapjátékhoz még egy testesebb kisregényhez elegendő szót hordtam össze angolul
(és ebben nincsen benne az, amit kreatív tettestársam, TJ tett hozzá), és
amikor megjelent a játék, nagyjából másnap nekiestünk a következő
kiegészítőknek. Szóval összességében valószínűleg egy vékonyabb regény meglett
idén (már ha egy regény csak dialógusokból és tucatnyi különböző stílusban
megírt naplójegyzetekből állna, ami sajnos nem így van, de ez most érdektelen).
Mindeközben abban a kevés szabadidőben, ami emellett maradt,
szóval reggelente és hétvégenként lefordítottam egy könyvet, Hannu Rajaniemi Summerland című regényét (ha valaha még
egyszer kísértésbe esnék, hogy bármilyen komolyabb különmunkát elvállaljak egy
játékmegjelenés éve előtti ősszel, akkor legyen ez az intő példa). Hannutól már
volt szerencsém fordítani egy zseniális scifi-trilógiát
(a Jean le Flambeur-sorozatot), ezt is szerettem nagyon. Magyarul Öröknyár címen érkezik majd,
remélhetőleg 2019-ben – élő és halott kémek, alternatív Európa a 30-as években
és a túlvilágért vívott hidegháború.
Mivel már 2017 is hasonlóan alakult a céges és a különmunka
frontján, csak most mindenre ráment egy szorzó, annak rendje és módja
szerint valamikor szeptember környékén totálisan széthullottam. De legalább rájöttem,
miért nem készülnek a saját dolgaim – 2018 különösen fájdalmas felismerése az
volt, hogy egy ideje kifejezetten rossz élménynek élem meg az írást (mármint
azt, amit nem megbízásból csinálok, azoknál nincs idő művészkedni, ami valószínűleg a válasz is minden problémámra), és akkor minek erőltetni. Ennek aztán áldozatásul esett egy
novellapályázatra szánt írás, a régóta csírájában heverő regényem, legalább két
másik rövidebb történet és ez a blog is.
Pedig történtek azért dolgok idén, amelyekről érdemes lett
volna beszámolni, ha másnak nem, hát magamnak. Például több évnyi hajthatatlan elutasítás
után megtörtem, és lett egy macska a háztartásban, nagyon szép, nagyon okos,
híres filmrégész névrokonához hasonlóan mindenhova be- és feljut. Most éppen a
kamaszkorát éli, vagyis ha embergyerek lenne, rendszeresen pofákat vágna és becsapná
maga mögött a szobája ajtaját, így csak a kezemet harapja, ha simogatom, de
közben dorombol.
Idén jelent meg a tavaly leadott China Miéville-fordításom, A város és a város között, amit
szerettem csinálni, és állítólag az olvasók is szeretik, ami külön öröm.
Márciusban leutaztunk barátokkal Tatára egy hétvégére. Éppen
nagyon hideg volt, ezért a párálló vizek között kanyargó Fényes-tanösvény fái
akár egy fantasy-regényben is lehettek volna, éjjel pedig
leesett a hó, én pedig teljesen beleszerettem Tata utcáiba.
Júliusban pár napos kiránduláson jártunk Londonban, ahol
nagyobb volt a kánikula, mint itthon. Még mindig szeretem ezt a várost, most új
negyedeit ismertem meg, sétáltam természetvédelmi területnek minősített temetőben,
jártam játékmúzeumban, hipszter kézműves-sörözőben, az egykori East End egyik
zárványként megmaradt ódon pubjában és ettem a talán legjobb londoni bagelesnél.
Augusztusban voltam először a Fekete Zaj fesztiválon, amit a
Mátra egyik kis kempingjében tartottak. Szűk baráti körben mentünk, emeletes
ágyas faházban aludtunk, és fogalmam sem volt, mire számítsak, de tökéletes
élmény lett belőle, csomó újonnan felfedezett zenekarral, jó fej közönséggel,
számottevő mennyiségű alkohollal és a fák árnyékában fetrengéssel napközben
(nem is beszélve a közeli tó melletti sétákról és a kacsákkal kapcsolatos Rettenetes Titokról).
Idén ünnepelte a „távolról indít” című méltán híres
programsorozatunk a hihetetlen tizedik évfordulóját, ezért teljesen új helyre
utaztunk inni. Most Egerbe mentünk, ahol szerencsére sikerült jó borokat
találni, illetve szokás szerint mászkáltunk és beszéltünk rengeteget.
Ősszel pedig, a totális széthullás peremén ellensúlyozva az
elmúlt 15 évben először elmentem három hét szabadságra, ráadásul úgy, hogy nem
vittem magammal munkát sem. Ebből majdnem két hetet Amerikában töltöttem –
először Chicagóban voltam Lez és Tiffany vendégeként, akiket nagyon kedvelek, aztán Floridába
mentem, ahol eshu él, aki az egyik legrégebbi barátom, és már nagyon régóta nem
lakik itthon, szóval eléggé érett ez a kis kaland.
Bevallom, talán sosem mentem volna Chicagóba, ha nincsenek
ott barátok, és nagy hibát követtem volna el ezzel. Nagyon megszerettem az
északi külvárost, ahol vendéglátóim laknak: kifejezetten barátságos, pár
lépésre a Michigan-tó és van használható a tömegközlekedés, ami ráadásul
magasvasút, engem ennyivel meg lehet venni. A belvárosban pedig monumentális
felhőkarcolók magasodnak, újak és art deco monstrumok, meg hát amúgy is Chicago
volt Gotham City Nolan Batman-filmjeiben, mit nem lehet ezen nem szeretni?
Néztem dínókat a Field Museumban, American Gothicot és Warholt az Art
Institute-ban (nagy kedvencem, a Nighthawks sajnos éppen külföldön turnézott)
és söröztünk arcade-kocsmában, ahol régi játékgépekkel lehetett szórakozni két
korsó között. Mindezt a Halloween előtti napokban, amikor az USA-ban tényleg halmokban áll a töklámpásos dekoráció.
Floridába érkezve Chicagóhoz képest erősebb volt a kultúrsokk,
pedig két Los Angeles-i út után azt hittem, az ilyeneken túl vagyok, de nehéz
hozzászokni, hogy minden ennyire messze van mindentől, autó nélkül lépést sem
lehet tenni, az átlagos walmartban el lehet veszni és a legtöbb
útkereszteződésből óriásplakátokról néznek le rád az ügyvédek. Viszont imádtam,
mindenhol gyönyörűen burjánzó fák, az ágakon spanyol mohaszakáll és még októberben
is párás 27 fok van. Brutálisan sűrű programot raktunk össze – kezdtünk St.
Augustine városában (spanyol erőd, ezernyi kis bár és nagyon festői belváros,
egyszer majd megnézem napfényben is, mert most kizárólag este láttam), jártam
zombifilm-fesztiválon, világítótoronyban és alligátorfarmon, aztán lementünk délre,
Key Westre, ami azt jelentette, hogy éber óráimban többet ültem autóban, mint
nem (de mivel eshu barátommal rengeteg mindent kellett bepótolnunk, bőven
kitöltöttük az időt), amolyan roadtripszerűen láttam Florida egy részét, az
Everglades-et egy autóútról, Miamiben South Beachet este, Key Westen meg még
snorkelingeltem is kint a nyílt tengeren. Aztán
röpke másfél nap alatt hazarepültem és még egy hét alatt kipihentem ezt a
nagyon aktív két hetet, kisebb részt Hévízen meg itthon, a gépem előtt.
Karácsonykor villámlátogatást tettem Angliában élő húgomnál,
visszatértem Stratford-upon-Avonba, fotóztam festői házakat, birkákat és
Shakespeare sírját, voltam vidéki pubban, és ezzel el is jött az év vége.
Összegezve mit mondhatnék, alapvetően úgy gondolom, nem
éreztem magamat különösen jól 2018-ban, ami ebben a tekintetben egyenes
folytatása volt 2017-nek, csak minden kicsit rosszabb lett, az ország, ahol
élek, a világ, ami körülvesz minket, viszont mire befejeztem ezt a teljesen
lehangolónak induló posztot, a sok felidézett emléktől egészen felvidultam, ami
talán a legjobb ösztönzés lehet jövőre, hogy írjak, mondjuk legalább ide, mert vannak
jó dolgok és kifejezetten szórakoztató megörökíteni ezeket. Legyen ez a pozitív
végszó, viszlát, 2018.
