(vienna calling)

A bécsi Leopold Museum kiállítótermében 19. századi, biedermeier képek mutatják be a korszak átlagos német polgárait és csodabogarait, a negyedik, teljesen üres falból másfélszer fél méteres, hatalmas krumpli türemkedik ki, a kompozíció címe „Otthon”. A következő terem közepén talán két tucat talapzat áll, mindegyiken egy-egy savanyú uborka, az installáció címe „Önarckép uborkával”.

Ezzel foglalnám össze első találkozásomat a kortárs osztrák képzőművészettel, pontosabban Edwin Wurmmal (a biedermeier életképeket egy Carl Spitzweg nevű úr festette, és kontrasztként vannak együtt kiállítva – az ötlet működik). Wurm egyébként a szülei teljesen tipikus osztrák házát is felépítette az egyik teremben, annyi módosítással, hogy az épület olyan keskeny, mintha beletették volna egy présbe, és majdhogynem oldalazva kell végigmenni a folyosón vagy benézni a szűk vécébe. (Viszonyom továbbra is eléggé ambivalens a kortárs installációkkal, de egy dolog tagadhatatlan: nyomot hagynak.)

Az eredeti terv egyébként úgy szólt, hogy a húsvét utáni héten a Káli-medence tavaszi lankáin fogunk sétálgatni a harsogóan zöld réteken, már amikor éppen nem a Balatonra néző teraszokon üldögélünk. Amikor a tervezett nap reggelén szakadó hóesésben tartott velünk a vonat Bécs felé, kicsit hálás voltam az egy héttel korábbi időjárásjelentéseknek, amiért még időben módosítottunk az elképzelésen.

A Bécsben töltött három napban aztán a viharos széllel kombinált havazásból átjutottunk a napfényes tavaszba, mintha valaki kapkodva rányomott volna az évszakokat tekerő gombra. Közben rengeteg kiállítást megnéztünk – Egon Schieléről kettőt is, illetve a Monet-től Picassóig című gyűjteményben megtaláltam a Franz Sedlacek nevű osztrák festőt, akik valójában pont nekem festett száz évvel ezelőtt, csak nem tudta, például itt van ez a téli dark city meg a bármelyik Call of Cthulhu kiadvány borítójának felhasználható automobilos tájkép. Ellátogattunk a Nemzeti Könyvtárba, ahol van elforduló könyvespolc mögötti iroda, ezer év után megint jártam a Stephansdomban, legyalogoltuk a lábunkat, ittunk rengeteg kávét és döbbenetesen menő ebédmenüt ettünk a festői Naschmarkton. Találtunk képregényboltokat (ahova bementünk) és gumimaci-üzletet (ahova nem mentünk be), a Praterben pedig újra megállapítottuk, hogy a vidámpark nem nekünk való, majd lefotóztam a szellemvasutat, ami vagy 25 évvel ezelőtt álmatlan éjszakákat okozott a családom felének, és talán az egyetlen régi épület ma már az egész vurstliban.

Sok mindent nagyon szeretek Bécsben, de leginkább azt, hogy még úgy is állandóan találok valami újat, hogy valaha tényleg rengeteg időt töltöttem itt. Külön plusz pont, hogy amióta nem a Westbahnhofra mennek a vonatok, hanem az új Hauptbahnhofra, már csak két és fél óra Budapestről railjettel.