Ez az írás sokkal hamarabb létrejöhetett volna, ha nem olyanra sikerül az előző hetem, amilyen végül lett, de szerencsére még ősz van, nem mintha ez különösebben számítana.
Október utolsó vasárnapján indultunk Prágába, és az itthoni lakótelepen gomolygó ködből beszűrődő varjúkárogás tökéletesen meg is adta az alaphangulatot: esszenciális ősz volt végig, napfényes, színes, kicsit csípős, ami olyan tökéletesen simult rá Prágára, mintha egyenesen az óvárosra tervezték volna az évszakot.
Utoljára 2007 januárjában tettem meg ezt az utat, szintén vonattal, és ez a hét óra most is pontosan ugyanolyan kellemes volt, mint amire emlékeztem (igaz, ezúttal dolgoznom kellett, nem baj, szeretek vonaton dolgozni), főleg azért, mert a cseh határig az egész kocsi szinte teljesen üres maradt. Budapest külvárosát puhán burkolta be a reggeli fehérség, képeslapszerűvé festette a kertvárosokat és leradírozta az elhagyott ipartelepek rozsdás éleit. A Duna-kanyar nem meglepő módon rendkívül szépen festett – már amennyi látszott belőle –, Zebegényben színes foltokban égették át a lombok a ködöt, aztán átgördültünk a határon és azonnal kisütött a Nap, mi pedig mintegy szimbolikusan magunk mögött hagytuk a homályos kupola alatt ragadt országot. Az óraátállítás miatt előbbre hozott alkonyatban érkeztünk Prágába, és amikor a bíborral megfestett szürke égre kirajzolódtak a tüskés tornyok, a háttérben a várral, tényleg csak az hiányzott, hogy megszólaljon valami klasszikus orgonazene.
Persze be kell vallanom, hogy pont ezért is mentem: bennem valamiért Prága nagyon korán úgy rögzült, mint a város, amit ősszel és télen akarok látni. (A gólem legendája mellett egy ősrégi
National Geographic magazin tehet erről, ami a hetvenes évek téli Prágáját mutatta be, behavazott belső udvarokkal, ódon palotákkal, és a Monarchia idejét idéző kávéházakkal). A telet előző alkalommal már kipipáltam, most pedig az októbert is, teljesen elégedett vagyok, fátyolos ködbe burkolózó vár, avarszőnyeg a parkokban és piros háztetők a délutáni napsütésben, ilyesmire számítottam.
A prágai belvárosban az a remek, hogy nem nagy, de hatalmasnak tűnik, olyan sok a kanyargós kis utca, az átjárható belső udvar, mintha több várost gyömöszöltek volna bele ekkora alapterületbe. A Týn-templom a gótikus ikertornyokkal még mindig egy varázslóiskolára emlékeztet, különösen este, amikor narancsszín fények derengenek elő a fenti szűk ablakokból, és a sötétben ácsorogva, a folyópartról nézve a vár is kifejezetten tündérmese-kompatibilis.
Jártunk a Klementinumban, ahol megnéztük a pazar barokk könyvtárat, a csillagvizsgálót, majd a torony tetejéről a várost is. Sétáltunk a várban, kóvályogtunk a meredek utcákon és a folyóparti szigetek avarszőnyegén. Meglátogattuk Vyšehradot, a régi erődöt, ami maga az ősz fellegvára, különösen hétköznap, amikor minden kihalt és csak elszórtan bukkan fel egy-egy iskolai kirándulócsoport. A várfal tövében hatalmas, méltóságteljes polgári házak gubbasztanak, műteremlakásokkal és egy kiálló, vaskos kéménnyel, az udvarokon hatalmas fák, a parkokban utolsót lángoló lombok. Az pedig kifejezetten meglepő, hogy őszi napsütés ide vagy oda, az egykori zsidónegyedbe ezúttal is sikerült olyankor eljutni, amikor minden szín kifogyott az égből, akárcsak előző alkalommal, januárban, de lehet, hogy a régi zsidó temetőben, ahol korhadt fogakként állnak ki a földből a simára kopott sírkövek, mindig gótikus időjárás uralkodik.
Szóval Prága ezúttal sem okozott csalódást. Legközelebb tényleg kénytelen leszek megnézni tavasszal, aztán meg nyáron is.
