(minőségi fehéryeah)

Amikor ötfős csapatunk besétál a júniusi hőségből a pincészet lugasos belső udvarára, és leteszik elénk az első hideg palack rozét meg a szódát, akkor ez a pár perc egyben eszenciája is mindannak, amiért most már hetedik alkalommal szervezzük meg a „távolról indít" néven futó táncos mulatságunkat (tánc nélkül).

Erőteljes a szájban, a savai nagy lendületet adnak neki, a tannin is érett, kóstolva is sok, de szép a fa.

Persze ebből úgy tűnik, mintha ilyenkor kizárólag az ivás lenne a lényeg, pedig az csak ürügy a társasági életre, de ürügynek ettől függetlenül tökéletes, ezért a mindenféle borok megkóstolása egyike a kevés állandó elemnek, a többi mindig változó. Mert most éppen megint Villányban voltunk, de jártunk már máshol is, a hőségriadót sem mindig jelentik be ilyenkor, ez csak a második ilyen alkalom, nem kötelező sok pincét sem végigjárni, mint most is tettük, máskor egyetlen helyen időzünk órákat, és ennyi év alatt már a megfelelő idézetekért felcsapott Pécsi Borozó (más néven „a biblia”) sommelier-költészete is veszít a varázsából. Idén sem onnan választottunk mottót (a dőlt betűs idézetek viszont továbbra is onnan vannak), valamikor késő délután, már a megfelelő alapozást követően, önerőből született meg az ideális cím, lásd fent, és tökéletesen érzékelteti, hogy idén valószínűleg rekordmennyiségű bort tüntettünk el egy délután és egy este leforgása alatt. Azonban okosan tettük és beosztva, ezért semmi bajunk nem lett, sokkal kíméletlenebb volt velünk a júniusi hőség. Ezt fokozta, amikor alkonyatkor meg kellett kérnünk a kis Bzmot kalauzát, ugyan kapcsolják le az ülésünk alatt fűtőtestként perzselő fémdobozt, bármi is legyen az, de kiderült, hogy az bizony egy kikapcsolhatatlan fémszerkezet, ami kazánszerűre forrósodott így alkonyatra.

Korrekt fű, bodza, csalán.

Pécset sem hagytuk ki, péntek esti bemelegítésként az Egyletben söröztünk, szombaton éjjel, Villányból visszatérve a belváros másik pontján, egy romos falon üldögélve folytattuk a munkát iszogatást, miközben körülöttünk vadul zajlott a belvárosi fesztivál (ez sem az első ilyen eset, szóval lassan ebből is hagyomány válik), a vasárnapi indulás előtti pedig még beiktattunk egy kávé-sütemény kombinációt egy belvárosi cukrászdában.

Vastag bor, de nem a legszebben kidolgozott ornamentikával.

Azt meg bortúra nélkül is tartom, hogy Pécs belvárosa még mindig a kedvenc helyeim egyike ebben az országban, az enyhén kanyargós vagy finoman emelkedő utcáival, a lépcsőkkel és az öreg házakkal, a tetők fölé nyomakodó hegyoldallal, de ezt valószínűleg elmondtam már néhányszor itt.

(you don't talk about the flight club)

Az a szombat, ami úgy kezdődik, hogy a pénteki céges mulatság után éjfélkor a Duna-parton indul a második, italozós forduló, ahonnan hajnali fél négykor érek haza, hogy némi alvás után egy szigetkörrel regenerálódjak, annyira még nem szokatlan. Ha mindez éppen a könyvhétre esik, amikor jön egész délutánt betöltő Szokásos Szombati Szocializálódás is, ahol rengeteg ismerőssel állok le beszélgetni pár óra alatt, majd ez folytatódik egy kisebb sörözéssel... az egy egészen sűrű, tartalmas szombat.

Ezt most még sikerült fokozni azzal, hogy estefelé kimentem a város szélére és csatlakoztam herbiezoid kollégához, aki éjszaka leszálló repülőgépeket ment fotózni. Gondoltam, ez olyasmi, hogy majd beszélgetünk és megváltjuk a világot, miközben landol pár repülő a háttérben. A beszélgetés-világmegváltás meg is történt, viszont arra nem számítottam, mennyire filmszerűen grandiózus élmény, főleg akkor, ha megvan a Heat (Szemtől szemben) című film reptéri jelenete, de ugyanolyan könnyedén érezhettem magamat a Harmadik típusú találkozásokban vagy az X-akták bármelyik földönkívülis epizódjában: a leszállópálya végében, a senkiföldjén állunk a csillagos ég alatt, mögöttünk teljes sötétség, előttünk, a kerítésen túl színes fények, és ekkor felbukkan egy világító pont az égen, hamarosan éles, fehér ragyogás támad és hosszúra nyúlik az árnyékunk a földön, hatalmas dübörgéssel, nagyon alacsonyan elhúz egy hatalmas gép a fejünk felett és leszáll a kerítésen túl. Aztán kurta szélroham, csend meg tücsökciripelés, a látóhatár peremén óriási, narancssárga pöffeteg dagadozik a fák között, amit először kupolának néztünk, olyan szürreálisnak tűnt, amíg ki nem derült, hogy az a Hold.

Még megvártuk az utolsó gépeket is éjfél után, és csak azért nem maradtunk a kifutópálya teljes elsötétítéséig, mert akkor alig álltam a lábamon, de így is teljes lett ez a szombati nap.

(Az illusztráció herbiezoid fotója.)