(az idei év olvasmányai)

Az sfmag minden évben összegyűjti, kinek mi volt a meghatározó olvasmányélménye az adott évben. A maratoni hosszúságú 2014-es lista itt olvasható, köztük rengeteg kiváló címmel, érdemes átfutni. A magam részéről idemásolom külön a saját kedvenceimet, hogy meglegyen külön is:

Az év képregénye

Mike Carey-Peter Gross: Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice

Carey és Gross The Unwritten című képregénysorozata Tom Taylorról szól, akiről az édesapja egy bestseller könyvciklus főszereplőjét, a zseniális varázslónövendéket mintázta, és ennek köszönhetően az időközben felnőtt Tom rendkívül furcsa kalandokba keveredik. [Az endlessen még az első kötet után lelkendeztem róla.] Az Unwritten ebből az alaphelyzetből az eddigi tíz kötetben valami egészen durva metasztorit bontott a fikció hatalmáról és a fegyverként használt történetekről, idén pedig megjelent a főszálhoz szorosan nem kapcsolódó Tommy Taylor and the Ship that Sank Twice, amely szépen kiegészíti az eddig felépített hátteret. Több értelemben is előzménynek tekinthető: egyrészt ez maga a sokat emlegetett első Tommy Taylor-könyv (képregényverziója), amelyből az Unwrittenben mindig csak annyit villantottak fel, amennyi feltétlenül szükséges volt a történet megértéséhez, másrészt magának a szerzőnek, Wilson Taylornak a  keretsztorija a regény születéséről.

Míg az Unwrittenből úgy tűnhetett, hogy ez a fiktív regény egy egyszerű Harry Potter-parafrázis, a Ship that Sank Twice sokkal komolyabb és összetettebb annál – az Unwrittenben felvázolt okokból egy rendkívül precízen összerakott történet lett, ismert toposzok és klasszikus művek gondos felhasználásával, úgy, hogy a végeredmény egy kifejezetten friss és élvezetes fantasy, csodálatosan szép kivitelezésben. Önállóan is élvezhető történet, de sokakkal ellentétben csak óvatosan ajánlom beugrónak a sorozathoz, néhány komolyabb fordulatot ugyanis rögtön lelő az elején.

Az év újraolvasása

Michael Moorcock: Elric of Melniboné

Mit tesz az ember, ha rengeteg új regény sorakozik a polcán? Természetesen nekiáll újraolvasni azokat a könyveket, amelyek valaha nagy hatással voltak rá, vajon kiállták-e az idő próbáját. Idén kamaszkorom egyik kedvenc szerzőjéhez tértem vissza, és Michael Moorcock Elric-sorozatának első regényét, az Elric of Melnibonét csaptam fel vagy húsz év után (te jó ég). Szerencsére nem kellett csalódnom benne: bár a melankolikus, betegeskedő, sajátjai közül kitaszított, sötét hatalmakhoz forduló albínó herceg figurája jobban működött tizennégy évesen, mint most, Elric karaktere még mindig kifejezetten erős, Moorcock világteremtő képességei pedig a mai napig tökéletesen működnek. Most viszont itt áll előttem a teljes Elric-sorozat…

Az év folytatása

Kleinheincz Csilla: Üveghegy

Hét év után végre tovább gombolyodott az Ólomerdő története. Mivel az sfmagon már írtunk róla, nem szaporítom feleslegesen a szót: egy kisregény és egy vékonyabb regény egyben, régi szereplők, új nézőpontok, még több Tündérország, még több varázslatos hely, növekvő tétek és lassan felsejlő bonyodalmak a háttérben. Ilyen egy jó folytatás.

Az év magyar felfedezése

Csurgó Csaba: Kukoricza

Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor ez a vaskos regény a János vitéz újramesélése, ahol a mesterséges intelligenciájú plüssállatok őrzésével megbízott Kukoricza Jancsi a diktatúra titkosrendőrségének legkeresettebb célpontjává válik egy enyhén mágikus, kicsit sci-fis, kifejezetten retróhangulatú alternatív Magyarországon. Csurgó Csaba regénye ízig-vérig magyar fantasy, nagyon érdekes egyveleg ironikus felhangokkal, ahol a régi filmek túlszínezett, bájos képi világát idéző mesés hangulat minden átmenet nélkül vált át tarantinós brutalitásba, hogy hangosan röhögős részek ellenpontozzák a feszültséget.

Az év külföldi felfedezése

Max Gladstone: Three Parts Dead

Three Parts Dead valahogy úgy közelít a fantasztikus toposzokhoz, mint a Perdido Street Station tette anno, csak itt a viktoriánus London helyett a 21. századi New York transzformálódik fantasy-metropolisszá.

A Craft-ciklus első regényével nagyon hosszú ideje szemeztem már, és még pont időben érkezett ahhoz, hogy az év egyik kelleme meglepetése legyen. Gladstone világa modern fantasy, mármint abban az értelemben, hogy teljesen modern koncepciókat ültet át egy erősen mágikus környezetbe. Hatalmas ügyvédi konszernekként működő varázslócégek, hatalommal kereskedő, szerződésekkel szabályozott istenségek és így tovább: a

Plusz egy

Az idei könyvélményeim között olyannyira előkelő helyezést foglalt el Joe Hilltől a NOS4A2, hogy külön cikket kellett írnom belőle. Karácsonyi lidércnyomások és egy különleges autó, még különlegesebb sofőrrel, bővebben itt olvasható.

(amelyben a narrátor egy időre leköszön, mint fordító, a háttérben pedig felcsendül a „szomszédok” végefőcímének zenéje)

Októberben adtam le az utolsó befejezett szöveget, mégis csak most tudatosult bennem, hogy tényleg abbahagytam a fordítást – ha nem is teljesen, de abban a formában mindenképpen, ahogyan közel 15 évig az életem része volt.

A rádöbbenés pillanata a napokban történt, amikor közel két hét töprengés után végül nemet mondtam egy munkára. Ebben önmagában semmi érdekes nincsen, előfordult már ilyen, de a szóban forgó regény különösen fontos számomra, több okból is – például évek óta igyekeztem úgy intézni, hogy beférjen a menetrendembe, ha aktuálissá válna. (Címet nem akarok írni, amíg be nem jelentik, maradjunk annyiban, hogy a szerző összes eddig magyarul megjelent írásával én dolgoztam). Egyszer régen el is kezdtem, majd leállították, de mindig egyike maradt a nagy fogadalmaknak: ezt a könyvet egyszer meg fogom csinálni. Aztán most kiderült, hogy nem leszek képes rá.

Kilenc éve dolgozom a játékfejlesztésben íróként-tervezőként, amit egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a fordítással. A helyzet pár évvel ezelőtt kezdett kezelhetetlenné válni, a végén pedig folyamatos kötéltánc lett a munka, állandó időzavarban, idegbetegen, kapkodva, olyan kompromisszumokkal, amelyeket már nincsen kedvem meghozni, mint például arra használni a szabadságaim nagy részét, hogy otthon fordítsak. És akkor a magyar könyvpiac fizetési anomáliáiról meg a csodás kényszervállalkozói lét szépségeiről most inkább ne essen szó, pedig vastagon benne vannak ezek is.

A helyzet iróniája, hogy pontosan akkor döntöttem a fordítás feladása mellett, amikor éppen kifejezetten élveztem az egészet és rendes kiadóknak dolgoztam.

Nyár közepén minden egyes leírt mondat gyötrelmes kínszenvedés volt. Aztán eljött a pillanat, amikor hosszú szabadságot vettem ki, elutaztam vidékre, és semmi mást nem csináltam, csak fordítottam, úgy, mint régen (jó, most volt hozzá egy kellemes terasz, végtelen nyugalom, tetőn kopogó nyári eső és egy örökké lelkes vizsla is könnyítésnek, de a folyamatosság számított leginkább). És kiderült, hogy ha tényleg csak ezzel foglalkozhatok, akkor két nap alatt csikorogva elkezd működni a régi rutin. Alakulnak a mondatok, visszaáll a lendület, azonnal beugranak a megfelelő kifejezések, gyorsul a tempó, és ami a legfontosabb: ismét élvezem a dolgot.

Bármilyen gyakran mondogattam ezt az elmúlt két évben, valójában nem utáltam meg a fordítást. Nem: azt utáltam meg, ahogyan évek óta fordítok.

Sok kompromisszummal próbálkoztam, de végül kiderült, hogy hiába vállalok el csak két-három könyvet évente, hatalmas határidőkkel, mert elég, ha egyszer elcsúszik valami – a játékfejlesztésben pedig valami mindig elcsúszik. Mert egy (szerencsére) kreatív főállás mellett nagyon sok energia megy el arra, hogy az egyik ne menjen a másik rovására, és bármennyire is jó lenne, sajnos nem vehetek ki minden regényhez egy hónap szabadságot.

Szóval nyáron meghoztam a döntést, őszre befejeztem mindent, ami nálam volt, most pedig éles döntési helyzetben tudatosítottam magamban, hogy egyelőre valóban ennyi volt. Azt nem mondom, hogy soha többé (egyszer már megtettem, akkor kiderült, hogy a „soha” néha egyenlő „alig pár hónap”), de pillanatnyilag legfeljebb egy vékonyka könyv fér bele egy évben, ha egyáltalán, plusz az alkalmi képregény- vagy esetleg novellafordítások.

Amúgy hiányozni fog a fordítás. A szakmával járó járulékos szívások pedig nagyon nem.

(skarlát)

December hatodika volt, szakadnia kellett volna a hónak, mint a képeslapokon vagy a filmekben, de a valóság ismét bebizonyította, hogy nem dolgoznak rajta rendezők és különleges effektusokért felelős szakemberek. Budapestet azért így is ellepték a mikulásos díszítések meg a fehér bojtos télapósapkák, és akármerre néztem, valami mindig piroslott a látómezőm peremén, mintha furcsa, skarlátszerű betegség ütött volna ki a belváros hullaszínű arcán. Szemerkélt a hideg eső, ami már önmagában felért egy gúnyos kinyilatkoztatással a tél részéről, látjátok, ebből itt akár hó is lehetne, ha nem hét fok körül lenne a hőmérséklet, és maradtak a szürke utcák, a nyirkosan csillogó tetők, meg a fénynek nevezett derengés, ami reggeltől estig változatlan, ezért fogalmad sincsen, pontosan hány óra is lehet éppen. Hirtelen elsöprő erővel tört rám a késztetés, hogy turista legyek egy másik decemberi városban, mert a turistáskodás még a színtelen ég alatt is izgalmas, ráadásul lehet szállodai szobába menekülni, ha már a bakancsba is bekúszott a nyirok, vagy kávézókba húzódva pipálgatni az útikönyvben a következő célpontot, megnyújtani az időt, ami csak idegen helyeken működik, de ott minden nap kettőnek tűnik. Nálam egyébként a vándormadár-ösztön mindig ősszel kapcsol be, ezért ez a váratlan gondolat tökéletesen mutatja, mennyire szeretnék elmenni legalább egy kis időre ebből az országból, de ez másik poszt, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.

Vasárnap aztán végül összejött az utazás és a havazás is, igaz, csak elvontan, egy remek társasjátékozós összeülés erejéig, amikor a Dead of Winterben egy úgy igazán behavazott, képzeletbeli kisvárosban próbáltunk túlélni a zombik között. Miközben a táblán dúlt a harc a konzervekért meg az üzemanyagért, mi szerencsére forraltboroztunk és dán édességgel ütöttük magunkat cukorkómába, ami kellett nagyon már.

(ingyenes antológia, fantasztikus irodalom, első magyar szuperhős)

Az SFmag és Ad Astra karácsonyi ajándékaként ingyen letölthető e-könyvben az SFMag "10" című antológiája, többek között "A rádiumember magányossága" című történetemmel együtt. Szeretném gyorsan hozzátenni, hogy akkor is ajánlanám a kötetet, ha nem szerepelnék a tartalomjegyzékben, mert egy kupac remek fantasztikus novellát tartalmaz - külön ajánlom Tobias S. Buckell sztoriját, illetve Moskát Anita novelláját, ami az egyik legsúlyosabb írás, amit utóbbi években magyar szerzőtől olvastam.

Letölthető innen.

(toronyházmítoszok)

Nyáron láttam őket először a tízemeletesek között, a három csoszogó, öreg, kövér kutyát és a három csoszogó, idős, elhízott nénit, akik némán és döbbenetesen összehangolt mozdulatokkal ballagtak egymás mellett a járdán. Ma reggel megint összetalálkoztam velük, és kísértetiesen ugyanúgy néztek ki, mint fél éve, annyi különbséggel, hogy a nénik most vastag, bolyhos kabátot, a kutyák vastag, piros kötött pulóvert viseltek. Az egyik ebet kézben vitte a gazdája, a másik kedvetlenül lófrált előttük, a harmadik kutya pedig, az ősz szőrű, hurkaformájú tacskó pedig lemaradva vonszolta magát utánuk, ráadásul egy szökdécselő varjú követte, és néha a kutyafarok mellé csattintott a csőrével, mintha noszogatni próbálná, bár a kutya rá se hederített.

Nagyon furcsa életkép volt.

A lakótelepi párkák, gondoltam hirtelen, hát persze, pont egymás mellett laknak az egyik emeleten, minden nap összeülnek, mindig másnál, szépen gyűlnek a lakótelepiek sorsfonalai a kosárban, az ott Varga bácsié a tizenkettő per béből, a sárga az Juliska a negyedikről, a háttérben duruzsol a tévépaprika, a kutya kiült foteljének támláján horgolt terítő, a tévé tetején üveghal, az ablakpárkányon a varjú motoz, várja, hogy csattanjon az olló.