(gaiman, bradbury, novella)

A 444 pont hu Galaktika-alrovatába (?) felkerült egy Neil Gaiman-novellafordításom a Ray Bradbury emlékére összeállított antológiából, bár arra már senki sem vette a fáradtságot, hogy a fordító nevét is feltüntesse. Bradbury és/vagy Gaiman lelkes olvasói erre kattintsanak.

(az életem mostanság)

egy könyvleadás utáni hosszú üresjárat, ami nem akar elmúlni

egy rádió keresőgombjának céltalan csavargatása, két állomás közötti sistergés az éterben

csupa töredék : legyenek azok füzetekbe firkált történetcsonkok, hosszú évek után elővett félkész szinopszisok, félmondatokból álló dokumentumok a céges gépen, kapkodva olvasott fejezetdarabkák a metrón, ahol vagy az emberek büdösek, vagy mindent beterít a kínai kaja szaga, amit valaki ott, az az utasok között szorongva zabál egy műanyag dobozból

gyógyszerre alig múló fejfájások sorozata

(szerencsére) sok olyan apróság, ami ezeket mind enyhíti, csak az olyan napokon, mint a mai, nehéz ezeket kiásni a nagy, szürke masszából, pedig megéri.

(állítsa a hármas állásba)

Mágikus ereje lehet annak, ha a blogon kezdek el visszafogottan szentségelni az örökké késlekedő könyves kifizetések miatt, mert időközben meg is oldódott a dolog. Az egyetlen hátránya ennek a misztikus módszernek, hogy eredmény csak akkor érhető el, ha már tényleg rettenetesen indulatos vagyok – és ide most képzeljünk egy rajzot, ahol a blog egy írógépszerű, stilizált masina, abba belemegy ádáz haragom, kis, színes nyilak mutatják, amint a különböző szelepeken és dugattyúkon és ötdimenziós porlasztókamrákon keresztül áramlik a (természetesen) tölcsérnek ábrázolt kívánságvető rész felé. Viszont a feladathoz szükséges, megfelelően sűrűre párolódott harag kizárólag hosszú hetek feszültsége, idegeskedése és ingerültsége után keletkezik, és ennyit talán nem is ér meg a dolog, illetve kissé korlátozza is a kívánságokat.

(it's 2003 and 2005 and 2008 all over again)

- Nem hiányzik a fordítás? - kérdezték mostanában többen is, és most, miközben az egyik utolsó - még megjelenésre váró - munkám kapcsán eljutottunk odáig, hogy a kiadó embere egy ideje sem emailekre, sem a telefonra nem reagál, és fogalmam sincsen, mikor látok ebből pénzt, a válaszom nagyon egyszerű: ez a része mocskosul nem.

És ezt akkor is tartom, ha a post élesítése után másfél perccel visszajeleznek*. Négy, nyolc és tizenkét éve is rendkívül utáltam, amikor az elvégzett munka ellenértékét csak kínkeservesen, rengeteg idegeskedés és könyörgés árán lehetett kiszedni az illetékesekből. Az utóbbi pár évben már keveset fordítottam és tisztességes kiadóknak, ezért teljesen el is szoktam ettől a régi jó tempótól. Kellett ez a reality check, azt hiszem, még úgy búcsúzóul.

* kiegészítés: nyilván nem jeleztek vissza azóta sem, de Murphy törvénye szerint adta volna magát a dolog

(kellene egy "köd" tag lassan)

Amikor szombat reggel nyolckor elindultam futni, olyan sűrű köd hömpölygött a Duna felett, hogy nyomtalanul eltűnt benne a Margit-sziget, még a hídról sem látszott semmi az egészből, mintha soha nem is létezett volna. Egészen közel kellett mennem ahhoz, hogy a nagy fehérségből végre előtűnjön legalább néhány fa, a futóösvény kezdete, pár hinta és egy zöld korlát. Nem mintha futás közben sokkal biztosabbnak éreztem volna a környezetet, mert legfeljebb haloványan ismerős körvonalakat láttam a fák lombjaiból előgomolygó ködben, ami szabályos alagútként csapott össze körülöttem, csak a futóösvényt hagyta szabadon. Idővel az a szörnyű gyanúm támadt, hogy csak egy pótalkatrészekből összeállított, ideiglenes másolatban vagyok, mert a valódi szigetet a tél előtti utolsó nagy karbantartásra vitték a városon túli, végtelen és ijesztő fémcsarnokokba, és ki tudja, hova keverednék, ha mégis bemerészkednék a fák közé.