(megint azok az álomkulcsok)

Elértünk az ősznek abba a fázisába, ahol már résnyire nyitott ablaknál is meg lehet fázni, ha viszont lefekvés előtt becsukok mindent, akkor meg rettenetes hánykolódások után az éjszaka közepén rúgom le magamról a szétizzadt paplant.

Amikor ennyire rosszul alszom, szinte semmilyen átmenet nincsen a zavaros álmok és az ébredés között, és nem ritka, hogy a sötétben felriadva rémülten kapaszkodok valami nagyon fontos információba, amit az álomvilágból hoztam magammal. Ez nagyjából annyira eredményes, mintha olvadó jégcsapot melengetnék a markomban a nyári napsütésben, ezért néha az is megesik (nem először emlegetem ezen a blogon sem), hogy furcsa, megfoghatatlan késztetés lök ki az ágyból és még nem teljesen éberen az íróasztalhoz hajt, ahol lefirkantok egy üzenetet reggeli önmagamnak, mert akkor ez tűnik az egyetlen logikus lépésnek.

Ez történt tegnap éjjel is, és ma reggel a következő cetlit találtam az asztalomon: „Hány kulcs van szerteszét?” (Bármit is jelentsen ez – amúgy a szerteszét szóért különösen büszke vagyok félig alvó önmagamra.) Az egészben az a legérdekesebb, hogy nem először riadok fel fontos kulcsokról szóló álomból. Kezdem úgy érezni, hogy az agyam valamelyik félig éber állapotában egy rossz frekvenciára hangolt rádióként viselkedik, ami véletlenül elcsíp egy nem neki szánt adást, mondjuk azt, amit az ébrenléten túl szervezkedő Ellenállás sugároz a normális világba.
A kérdés továbbra is ugyanaz: miért harcolnak és vajon mit akarnak kinyitni?