(hangulatátállítás)

Amikor szombat délután az arborétumban sétáltunk és kastélyromot fényképeztem, még nem tudtam, hogy éppen utolsó útjára kísérjük az idei őszt, egyszerűen csak élveztem a szórványos napsütést, az avarszőnyeg teljesen lefotózhatatlan színvilágát (és az autózást a kihalt vidéki utakon). Később, sötétedés után, amikor már egy tóparti étterem teraszán ácsorogtunk és megcsapott a levegő fanyar kéményszaga, a víz felett meg úgy hömpölygött a nyirkos köd, mint egy nagyon ódivatú rémfilmben, hirtelen tudatosult bennem, hogy ennek az évszaknak is vége. Azóta egyébként főleg szomorú vagyok, ami időnként átcsap a másik végletbe, és ilyenkor szívesen ordítanék vadidegen emberekkel, de többnyire leginkább csak szomorúság ez.

(nøiz felügyelő nyomoz)

Skandinávkrimi-reggel van, nyomasztóan szürke és hideg, még az eső sem esik, hogy oldjon valamennyit a világ ridegségén. Tulajdonképpen a konyhában kellene cigarettáznom és kávét főznöm, küzdeni a másnappal, miközben egymás után nyomom ki a hívásokat az ódivatú, összecsattintható telefonomon, amíg végül autóba nem ülök, hogy kihalt utcákon kanyarogjak arrafelé, ahol a sós szélben és a sirályvijjogásban eltűnik az út. Morajlik a tenger, a dűnéken hosszú fűszálak lengenek, a fövenyen letakart kupac, mellette a társam, akivel utáljuk egymást, de a ponyva alatt heverő tetem majd mindent megváltoztat, mert nyakig visz minket a politika mocskába, a társadalom belülről rothadó rétegeibe, és a végén már nem utálkozva, hanem egymás életét féltve üvöltözünk egymással a bepárásodott autóban, de addigra esni fog az eső is, rendesen, ahogyan kell.

Nyerőgép (lakótelepi mese)

A férfi egy nyári este, még a záporeső előtt érkezett a lakótelep egyik presszójába, köszönt, kért egy sört, enyhe terpeszben megállt a nyerőgép előtt, egy darabig szótlanul nézte a villódzó fényeket, aztán játszani kezdett. A törzsvendégek eleinte bizalmatlanul méregették, de az idegen annyira beletemetkezett a játékba, hogy lassan megfeledkeztek róla, meg amúgy is mindenki odakint cigarettázott és iszogatott az árkádok alatt, a műanyag asztaloknál. Amikor néha benéztek, csak azt látták, hogy a férfi kecses mozdulatokkal nyomkodja a gombokat, de utána senki sem figyelt rá, csak a gép csilingelése szűrődött ki a szokatlanul sűrű félhomályból. Az idegennek nyerő szériája lehetett, mert meglepően sokszor harsant fel a rettenetesen idegesítő győzelmi szignál, bár mintha nem igazán csörömpöltek volna azok az érmék a fémtálcában. Pintér T. Béla, aki éppen a mosdóból jött visszafelé és még kivett egy Kőbányait a hűtőből, később azt mesélte, hogy látta, amikor a férfi kihalászta és beszórta az utolsó pénzdarabokat a lelappadt bőrtárcájából, de ilyen érméket még sohasem látott, mert aranyszínben csillogtak, a formájuk pedig könnycseppre emlékezett, mintha egy közepes méretű hal pikkelyei lettek volna. Nem is tudtam, hogy a gép eurót is elfogad, gondolta Pintér T. Béla, aztán meg is feledkezett az egészről, mert a férfi megnyomta a gombot, a gép pedig ismét trillázva megvadult, mégsem záporoztak érmék a fémtálcába.

Elromlott, mondta Pintér Béla vigasztalóan az idegennek, aki egyáltalán nem tűnt szomorúnak, éppen ellenkezőleg, elégedetten biccentett, felhajtotta a maradék sört, és ruganyos léptekkel kisétált a presszóból, sokkal ruganyosabban, mint ahogyan érkezett, és Pintér Béla zavartan pislogott, mert amikor a férfi megérkezett, alaposan megnézte magának, és ősz volt a halántéka meg ráncos az az arca, most meg simának látszott a bőre, éjfeketén csillogott a haja meg a cirkuszi bűvészt idéző, hajszálvékony bajusza, sőt mintha még a jegygyűrűje is jóval szebben fénylett volna. Amikor ezt rögtön megosztotta a többiekkel, mindenki udvariasan hümmögött, mert Pintér T. Béla nyugdíjazása előtt kultúrfelelős volt a MÁV egyik művelődési házában, ahol évtizedek munkájával csiszolgatta tökélyre az alkoholizmusát, majd hirtelen leszakadt a tomboló, nyári zivatar, és el is terelte a témáról a figyelmet. Csak Marika, a tulajdonos pislogott zavartan, miközben felmosta a teraszt, mert esküdni mert volna rá, hogy amikor a férfi fizetett, egyáltalán nem volt semmilyen gyűrű az ujján, de aztán pár hét múlva már ő is megfeledkezett az egész közjátékról.

(no megállj csak: véres aratás)

A lámpaoszlopra ragasztott hirdetmény régi lehetett, mert szinte földtani rétegekként rakódtak rá a hűtőgépszerelőt, kiadó lakást és eladó telket kínáló cetlik. Egyetlen vékony csík látszott ki belőle, ami "zongora és páncélszekrény szállítását" ígérte, ami így kontextusból kiragadva egészen sajátos profilnak tűnt, nekem például azonnal a klasszikus rajzfilmfigurák jutottak eszembe, akik minden vitás ügyüket meg tudták oldani azzal, ha nagyon nehéz tárgyakat ejtettek egymásra. Innen már csak egy lépés volt elképzelni a fuvarozóipar speciális szegletét, ami a különböző gonosz rajzfilmkaraktereket látja el háztetőkről, hidakról és szakadékok tetejéről ledobható eszközökkel, mert a Roger nyúlból ismert firkák budapesti diaszpórájában éppen tombol a bandaháború.

Szeretném hinni, hogy a "16 tonnás súly" a zongora előtt szerepelt, csak letakarta egy elveszett kutyát kereső hirdetés.

(„let's cook”)

Ha egymás után sorozatban vannak teljesen jó napjaim, akkor egy idő után gyanakodni kezdek, hogy az elcsatornázott rosszkedv valahol éppen egy nagy, saválló tartályban gyűlik (mert nyilván nincsen olyan, hogy pozitív nap, csak olyan, amiből bizonyos módszerekkel kivették a negatívumokat, avagy üdv a világomban), hogy aztán törvényszerűen eljöjjön majd az a pillanat, amikor az utolsó néhány teljesen triviális hülyeségtől kicsordul a peremen a habzó, undormányos, mérgező lé, egyenesen bele a délutánodba, utána meg eltart egy darabig, mire ki tudod szedni a percekből a szagot, a beleragadt rosszkedvet meg a felcsattanó ingerültséget, és aztán megint minden rendben lesz egy darabig.

Hasznosítani kellene a mérget, kristályos rosszkedvet kotyvasztani belőle, én lennék a hangulatmódosító drogok Walter White-ja, szereztem abból a kék kristályból, haver, ilyen rosszkedvet még nem toltam, két óráig ordítva idegeskedtem egy vadigenen kelet-európai aktuális bosszúságán, nem kérsz egyet te is?

(mesterművek)

Létezett valaha egy csodálatos kor, amikor őszintén hinni lehetett abban, hogy Atlantiszt létezett, de elnyelte az óceán, a letűnt birodalmak romjait kalandorok járják, a fekete monolitok alatt idegen istenek szunnyadnak, a ködös metropoliszok vagy a kísértetkastélyok titkokat rejtenek, a hősök pedig legendák, mesterdetektívek, barbárok vagy lélekrabló kardok szolgái.

Ezt a letűnt érát úgy hívták, hogy kamaszkor.

Nyilván nincsen összehasonlítási alapom, de számomra remek élmény volt sf- és fantasy-olvasó kamasznak lenni 1989-91 körül. Az addig nagyjából egyeduralkodó források (főleg a Galaktika Fantasztikus Könyvek és oldalhajtásai) mellett már kezdtek megjelenni fantasztikus regények más kiadóknál is, de még nem bugyogott fel egyszerre tucatnyi forrásból a rettenetes borítós, pocsék fordítású fantasy/sf áradata, bár azok között is akadtak ronggyá olvasott kincsek, de az más történet. Azért is volt ez nagyon jó időzítés, mert egyik elméletem szerint annak, aki rajong a fantasztikumért, ebben az életkorban nagyon ajánlott Conant olvasni és Solomon Kane-t, Sherlock Holmes-sztorikat, Tolkient, Moorcockot, vagy ha olyan fura szerzet, mint én, akkor Poe, Lovecraft vagy M.R. James gótikus történeteit is.

Ha pedig kamaszkorban kimaradt, akkor felnőttként nem kötelező ugyan, de érdemes pótolni ezeket. (Előtte kérdezze meg kezelőorvosát, ésatöbbi – sokan lepattannak a klasszikus pulpról, akik most veszik kézbe, sőt bevallom, én sem vagyok már annyira nyitott, mint valaha, de egy próbát megér.)

Számomra ezért különösen fontos élmény, hogy ha röviden is, de fordíthattam egy olyan könyvsorozatba, ami pontosan ezeket a műveket helyezte fókuszba. A múltkori szakmázós posztból helyhiány miatt kihagytam, de mindenképpen ki akartam térni a Mesterművek sorozatra is, ami Kornya Zsolt (Raoul Renier) szerkesztésében megjelenő, hiánypótló kezdeményezés (volt? Már egy ideje nem veszek részt a vállalkozásban, de nagy a csend körülötte).

Egyrészt azért, mert a sorozat „ma már muzeális értékkel bíró ponyvamagazinok közléseiből válogat, így nagyrészt elbeszélések és novellák találhatók benne, jegyzetekkel, kritikai megjegyzésekkel kísérve […] a jelen kiadás már az eredeti, szerzői műveket tartalmazza”, tehát annak, akinek ezek valaha kimaradt, most kiváló alkalom a korra és szerzőre vonatkozó jegyzetekkel kiegészített, csonkítatlan műveket elolvasni. Másrészt meg mégis bizsergető olyan szerzőket fordítani, akiket kamaszként rendkívül szerettem, mint Sir Arthur Conan Doyle vagy Robert E. Howard.

(És végre egyszer én is leírhattam azt a mondatot, hogy "amikor lefoszlott róla a civilizáció vékony máza". Ráadásul irónia nélkül.)

A Mesterművek eddig megjelent kötetei itt találhatóak: Howard, Conan Doyle, M.R. James, Clark Ashton Smith és sokan mások.

(megint azok az álomkulcsok)

Elértünk az ősznek abba a fázisába, ahol már résnyire nyitott ablaknál is meg lehet fázni, ha viszont lefekvés előtt becsukok mindent, akkor meg rettenetes hánykolódások után az éjszaka közepén rúgom le magamról a szétizzadt paplant.

Amikor ennyire rosszul alszom, szinte semmilyen átmenet nincsen a zavaros álmok és az ébredés között, és nem ritka, hogy a sötétben felriadva rémülten kapaszkodok valami nagyon fontos információba, amit az álomvilágból hoztam magammal. Ez nagyjából annyira eredményes, mintha olvadó jégcsapot melengetnék a markomban a nyári napsütésben, ezért néha az is megesik (nem először emlegetem ezen a blogon sem), hogy furcsa, megfoghatatlan késztetés lök ki az ágyból és még nem teljesen éberen az íróasztalhoz hajt, ahol lefirkantok egy üzenetet reggeli önmagamnak, mert akkor ez tűnik az egyetlen logikus lépésnek.

Ez történt tegnap éjjel is, és ma reggel a következő cetlit találtam az asztalomon: „Hány kulcs van szerteszét?” (Bármit is jelentsen ez – amúgy a szerteszét szóért különösen büszke vagyok félig alvó önmagamra.) Az egészben az a legérdekesebb, hogy nem először riadok fel fontos kulcsokról szóló álomból. Kezdem úgy érezni, hogy az agyam valamelyik félig éber állapotában egy rossz frekvenciára hangolt rádióként viselkedik, ami véletlenül elcsíp egy nem neki szánt adást, mondjuk azt, amit az ébrenléten túl szervezkedő Ellenállás sugároz a normális világba.
A kérdés továbbra is ugyanaz: miért harcolnak és vajon mit akarnak kinyitni?

(október)

“Martin knew it was autumn again, for Dog ran into the house bringing wind and frost and a smell of apples turned to cider under trees. In dark clock-springs of hair, Dog fetched goldenrod, dust of farewell-summer, acorn-husk, hair of squirrel, feather of departed robin, sawdust from-cut cordwood and leaves like charcoals shaken from a blaze of maple trees. Dog jumped. Showers of brittle fern, blackberry vine, marsh-grass sprang over the bed where Martin shouted. No doubt, no doubt of it all, this incredible beast was October!”

Ray Bradbury: The Emissary (October Country)

Szeretem az októbert, és kapcsolódó érzéseim legalább annyira színesesen összevisszák, mint a fák lombozata ilyenkor. Az október egy őszi erdő az ország valamelyik részén és a Duna felett a köd meg a budai vár képregényszerű sziluettje, az október a bokáig érő avar, az ösztönösen zsebre dugott kéz és a finoman csípős levegő kora reggel, több különböző angol város, ahol másként szépek a színek, az október az elázott levélszőnyeg a madridi Retiro-parkban, az október egy nagyon rossz emlék és közben rengeteg jó, és az október maga Ray Bradbury, mert senki sem tudott úgy írni erről a hónapról, mint ő.