(életem éppen, második rész: már csak videókazettán)

Csak egy átlagos atomerőmű valamelyik b-kategóriás katasztrófafilmben, ahol már megrántottak minden kart, elforgattak minden tárcsát, kimenekült az összes alkalmazott és lezuhantak a vastag fémajtók, csak a pulzáló, vörös fény tölti be a folyosókat és szenvtelen géphang darálja, mennyi idő múlva olvad le és repül a levegőbe az egész, szóval bizonyos napokon pontosan így érzem magamat. Hamarosan vagy kiderül, hogy az egész csak vaklárma, és végre elhallgat a szirénazaj és mindenki egymást ölelgeti a parkolóban, vagy éppen ellenkezőleg, a főnök sajnálatos módon odabent ragadt, hétéves unokaöccsének (és szeretnivaló kutyájának) kell a rádión érkező instrukciók alapján leállítania a protokollt, különben egy teljesen hétköznapi szituáció kellős közepén fog szétvetni a robbanás, magammal sodorva mit sem sejtő beszélgetőpartneremet.