(a háttérben lágy hárfazene szól)

Őszintén tehetségtelen romantikus poétaként kellene verselnem a tavasz istennőjének érkezéséről, kinek szeme legyen mondjuk felhőtlen kékség, léptei nyomán természetesen virágok fakadnak, és amikor kacagva végigsimítja megfáradt homlokomat napsugár-ujjaival...

...akkor kegyetlen karmokká változó körmei koponyát lékelve fúródnak az agyamba.

Itt a szép idő, itt a fejfájás.

(automatic medical system engaged)

Így szerda késő délutánra valószínűleg kiütköztek rajtam a lassan két hete tartó alvásdeficit tünetei, legalábbis kissé gyanús, hogy az elmúlt másfél órában – a reggel óta betolt három kávé és plusz egy energiaital ellenére – ez az első olyan mondat, amit képes voltam befejezni. Halott tekintettel meredek a monitorra, a fejemben pedig – az odabent kóválygó két magányos gondolat főszereplésével – le lehetne forgatni egy komplett westernfilmes pisztolypárbajt, a színen végiggördülő ördögszekerekkel együtt.

Ennek okai vannak, például
- a macska
- a másik macska
- egyre korábban világosodik, ezért macskaszempontból a reggel hat óra az már vétkesen későn van a felkelésre, amire fel is hívják a figyelmet, és ez most már őszig így marad
- az egyik munka, ami egyre keményebb, mert hamarosan megjelenik a következő játékunk
- a másik munka, amit közben el kellett kezdenem, hogy emberi időn belül készen legyek vele

Mindezt olyan kis nehezítésekkel dobom fel, hogy néha reggel hétkor már a sziget felé ballagok futni, illetve továbbra sem vagyok hajlandó tizenegy előtt lefeküdni, mert akkor csokornyakkendős kispolgárrá változom ki nézi meg helyettem azt az egy nyamvadt sorozatepizódot, amire egyáltalán időm van.

Maradjanak velünk, jövő hónapban már tagolatlan makogássá silányult állapotjelentéssel térünk vissza.

(ez a bérlet a mínusz kettes zónába szól)

Nyomasztó helyeken járok mostanában az álmaimban, sohasem látott amerikai iparnegyedek olvadnak össze sohasem létezett budapesti külvárosokkal, rozsdás felüljárókról nézek le a széles, macskaköves utcákra, a Monarchia néhai palotái előtt hajléktalanok ülnek, egy buszpályaudvaron nejlonszatyros emberek üvöltöznek egymással, a kikötő csatornái között havat sodor a szél, tompán hallatszik az éjszakai klubok dübörgése, alig pár sarokra vidéki szülővárosom alumíniumborítású áruházától, ahol viszont éppen tavasz van.

Az ébrenlét iparvágányain túl vagyunk, még az álomvilág főpályaudvara előtt két megállóval, nem embernek való vidék ez.

Nem rémálmok ezek, de ahhoz éppen eléggé kellemetlenek, hogy ne bánjam, ha a másikmacska felébreszt, pedig még sötét van, amikor precíz mozdulatokkal, perceken át dagaszt rajtam dorombolva, reggel pedig kétszeresen is értékelem a napfényes tavaszi reggelt, a konyhát, a félálomban matatást a kávé körül, pedig amúgy is jó.

(életem éppen, második rész: már csak videókazettán)

Csak egy átlagos atomerőmű valamelyik b-kategóriás katasztrófafilmben, ahol már megrántottak minden kart, elforgattak minden tárcsát, kimenekült az összes alkalmazott és lezuhantak a vastag fémajtók, csak a pulzáló, vörös fény tölti be a folyosókat és szenvtelen géphang darálja, mennyi idő múlva olvad le és repül a levegőbe az egész, szóval bizonyos napokon pontosan így érzem magamat. Hamarosan vagy kiderül, hogy az egész csak vaklárma, és végre elhallgat a szirénazaj és mindenki egymást ölelgeti a parkolóban, vagy éppen ellenkezőleg, a főnök sajnálatos módon odabent ragadt, hétéves unokaöccsének (és szeretnivaló kutyájának) kell a rádión érkező instrukciók alapján leállítania a protokollt, különben egy teljesen hétköznapi szituáció kellős közepén fog szétvetni a robbanás, magammal sodorva mit sem sejtő beszélgetőpartneremet.

(áraszt)

Tavaszodik, pattogva olvadnak ki a fagyott csomók a fejemben, kásás, hideg erekben szivárognak elő ötletek és mondatok. Lehet, hogy kevés ez, zavaros is, de legalább változás, csak a fejfájás, ami alattomosan ülepedik utána, az nem kellene.

(idétlen időkig)

Egészen megörültem, amikor az egyik mappámban rábukkantam egy félkész, morózus posztra, ami szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit gondolatban fogalmazgattam egy ideje. Az öröm egészen addig tartott, amíg észre nem vettem, hogy a vázlatot másfél évvel ezelőtt írtam.