(we walked in the cold air / freezing breath on a windowpane)

Egy karácsony előtti hosszú hétvége Bécsben elsőre enyhe kihívásnak hangzik, mert rögtön beugrik az egymásba érő adventi vásárok és a végtelenbe hömpölygő tömeg mentális képe. Viszont a városnak jól áll a tél, a korai szürkület meg az ünnepi kivilágítás, és szerencsére nem kell nagyon letérni a bevált útvonalakról, hogy a régi császárváros kihalt, macskaköves utcáira jussunk, ahol a Stephansdom úgy magasodik az elegáns házak fölé, mint egy gótikus irányjelző és rejtett udvarok bújtatnak ékszerüzleteket vagy bibliai témájú domborműveket. Így sikerült rábukkanni arra az öreg kávézóra is, ahol kicsit megkopott tükrök és bőrpamlagok között sistergette a gőzt az ismeretlen okból némafilmes színésznek öltözött, láncdohányos tulajdonos*. Vagy elég felülni az egyik villamosra a Ringen, és kényelmesen elhelyezkedve szemlélni, amint nagy váltásokkal cserélődik le az ablakon túl a város, mintha egy Michel Gondry-videóban gördítenék le a díszletesek a háttérvásznakat: kávéházak, szállodák, irodák, lakóházak, minden átmenet nélkül a Hundertwasserhaus, majd a végállomás, a Prater parkja szürkület előtt, ahova még éppen elhallatszik a a vidámparkból a zuhanó vidám emberek sikolya.

Az olyan rejtett zugok felfedezéséhez, mint egy belvárostól távolabb eső Frühstücksalon, már kellett két házigazdánk titkos tudása, de kár lett volna lemaradni egy olyan helyről, amire életemben először használnom kell a békebeli szót, másrészt a tízféle reggeli mellé járt egy bentlakó macska is (aki macskamódra persze pont nem volt jelen, csak meséltek róla).

És azért – mintegy keretes szerkezetbe zárva az egészet – ha már Bécsben vagyunk karácsony előtt, akkor bármekkora is a tömeg, meg kell nézni egy vásárt**, csak nem a Városháza előtti gigaváltozatot, ezért a belváros peremére merészkedtünk puncsot inni és sült kolbászt enni a fafüstben. Ugyanúgy nem lehetett kihagyni a schönbrunni kastély parkját sem, ahol két gyors kanyarral kikeveredik az ember a tömegből és eltűnik a csupasz sövénylabirintusban, ahol senki sem jár, mintha egy nyárra félretett, alvó mesében járnánk.

Mellesleg házigazdáinkkal közösen megnéztük a Hobbit második részét angolul (a német forgalmazók amúgy is kihagyták azt a pazar lehetőséget, hogy Zwergenbergnek nevezzék el az aktuális részt). Amikor az előadás előtt felfedeztük, hogy lesz szünet (miért? miért kell szünet egy két és fél órás filmbe?), azzal viccelődtünk, hogy az osztrák pedantériát ismerve biztosan pontban a felénél vágják majd el a szálat, de amikor az ork vezér szónoklata mondat közben megszakadt és felgyúltak a fények, már nem volt olyan őszinte a mosolyunk, de legalább hamar visszarántott a mozi.

Szóval a Bécs meg a karácsony elég jó kombináció.

Kiegészítés: Judék tökéletes időzítéssel alig pár nappal utánunk jártak Bécsben, és velünk ellentétben remek fotókat készítettek a fent emlegetett helyek egy részéről, érdemes megnézni.

* Bécsben még rá lehet gyújtani a legtöbb helyen, és döbbenetes felfedezésként ért, mennyire hamar hozzászoktam itthon a beltéri füstmentességhez, illetve milyen jó dolog is volt valaha egy kávé mellé rágyújtva nézni a hideg utcát bentről.

** Egészen addig nem volt semmi bajom a karácsonyi vásárokkal, amíg nem kellett naponta kétszer átverekednem magamat egyen a munkahelyemig meg vissza.

(happy hat friends)

Most, hogy itt a tél és beköszöntött az aranyos állatokat mintázó kötött sapkák divatja, talán semmi sem foglalja össze jobban a budapesti téli reggeleket, mint a pamacsfülű, mosolygós pandák, farkasok, macskák és medvék alól szomorúan maguk elé meredő emberek a tömegközlekedésen.

(munka)

Az agyam ronda, zsíros, fekete üst: valaha csordultig volt ötletekkel, mostanra alig néhány mócsingos szó maradt az alján.

A fémen karistoló kanál csikorgása.

Minden nap.