(az eltűnt mondatok nyomában)

Miután órákon át kutattam a gépemen az elmúlt évek során felgyűlt szövegkezdemények, -végek, -közepek meg egyéb betűhalmazok között*, végül pontosan azt az egy elkezdett írást nem találtam meg, ami nagyon régóta nem hagyott nyugodni, és időnként – amikor természetesen teljesen mással kell foglalkoznom –, váratlanul beugrott, hogy igen, abban a pár teljesen spontánul született bekezdésben sikerült elkapni valamit. Régóta terveztem, hogy ha egyszer elérkezik az első olyan hétvégém, amikor végre nem kell fordítanom, sőt távoli határidők sem fenyegetnek, akkor bizony előveszem ezt a töredéket és ezzel fogom újra berúgni a kreatív gépet.

Szóval több mint egy év elteltével hihetetlen módon eljött az első ilyen hétvége, a fájl pedig sehol.** Minden más megvan, több tucat hasonló szöveg (természetesen sok példányban), ez az egy nincsen.

Határozottan jelzésértékű, csak nem igazán tudom, mit jelent.

Hogy ennyi kihagyás után tiszta lappal kellene kezdenem, mert régebben is mindig ott szúrtam el, hogy rég kiszikkadt ötletekbe próbáltam életet lehelni?

Hogy talán jobb is így, ugyanis az összes többi töredék, ami az emlékeimben csupa zseniálisanszuperjó használható szövegnek tűnt, valójában kiábrándítóan nem volt az?***

Hogy inkább nem kellene erőltetni ezt az egészet?

Persze amíg kényszeresen próbálok visszaemlékezni arra a pár kulcsmondatra (nem fog sikerülni), addig úgysem fogok belekezdeni másba, majd holnap visszatérünk a dologra.


* kényszeres szövegfelhalmozó vagyok

** archivált könyvtárakban meg a felhőbe feltöltött biztonsági másolatok között sincsen, és azt is sejtem, hol tűnhetett el

*** némelyiknél felmerül az a kérdés is, vajon mikor hitettem el magammal, hogy tudok írni angolul?

(titkos udvar, titkos ajtó)

Sokszor nagyon elegem van ebből a városból, de néha azért még ugyanúgy el tud varázsolni, mint régen. Most szombaton is pontosan ez történt, amikor egy kávézóval kombinált kis antikvárium hátsó ajtaján kiléptem egy igazi titkos belvárosi udvarra. Persze egy ilyen óriási udvar nem lehet titkos, tudom jól, de mit mondhatnék, én tényleg nem is sejtettem, hogy az ezerszer látott utcák mögött az omladozó hetedik kerület egyik minibirodalma lapul, zöld gyep, fák, a függőfolyosókon virágládák, az egyik tetőn homályosra koszolódott üvegépítmény szellőzőkkel, első pillantásra néhai műterem vagy laboratórium. A hátsó ajtó mellett kovácsoltvas székek, régi asztalok, meg egy felpattogzott faajtó, csak úgy nekitámasztva a falnak, ami évente egyszer, egyetlen nyári éjszakán mégis nyílik valahová, ahol kalandok vannak, erdők, hősök meg labirintusok, hiszen mi mást kereshetne egy régi, használhatatlan ajtó egy antikvárium udvarán?

(minitörténet megtörtént események alapján)

Gyógyszerész: Sajnos ma nem lehet kártyával fizetni, elromlott a terminátor.

A Skynet második terve a kivárásra épített: egyszer Sarah Connornak is szüksége lesz fájdalomcsillapítóra.

(ősz: történet pontosan 140 leütésben)

Odafent cseppenként véreztetik ki az elfogott isteneket. Csak éjszaka csinálják: reggelenként iszonyodva nézzük az egyre vörösebb lombokat.

(a true blast from the past)

Az igazi, teljesen váratlan nosztalgiaroham az, amikor az amúgy évek óta birtokolt PSP egyik mega-játékgyűjteményének legmélyén véletlenül rátalálsz arra a játéktermi gépnek készült fantasy arcade-rpg hibridre, amibe még a rendszerváltás környékén pár hétig a legjobb barátoddal együtt minden zsebpénzedet beleszórtad a vidéki buszpályaudvar sörözőjében, hiszen a szerepjáték felé még csak pislogó ('91-et írtunk), elfekre-varázslókra-törpékre kiéhezett ifjú geeknek ez maga volt a csoda, de váratlanul leszerelték a gépet, maradt az egyre halványuló emlék, míg a végén már abban sem voltál biztos, mi volt a címe, vagy létezett-e egyáltalán, és akkor egy kattintás előhozza a reggeli kávé mellett.