(koppenhága újratöltve)

Volt az a pillanat, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel a kellemes huszonöt fokban, alattunk kék volt a víz, felettünk kék az ég, az üvegkockákra emlékeztető irodaházakat meg a régi raktárakból átépített lakóépületeket néztem a parton, és arra gondoltam, hogy ezt a képet el kell tárolnom a fejemben.

Lefotózni persze jobb lett volna, de nem volt fényképezőgépem, meg amúgy is leszakadtam volna a többiektől, és egyáltalán, Koppenhágában nem állsz meg a bicikliúton csak úgy, mert az amúgy jámbor dánokból olyankor előtörnek a viking ősök.

Nem baj, erre vannak a betűk.

A hidat (a Hidat) sem fotózhattam le, amit két évvel ezelőtt még csak a partról láttam, pontosabban a párából kiálló részét, mintha egy gigászi szörny gerince magasodott volna a szélerőműveken túl. Most viszont Malmőből jöttünk és mentünk, ezért kétszer is átbuszoztunk a tenger fölött a Svédországot Dániával összekötő hídon, és tényleg lélegzetelállító konstrukció. Mivel alig fél évvel ezelőtt néztem végig a Bron/Broen (Híd) című svéd-dán krimisorozatot, bónuszként végig kényszeresen zümmögtem magamban a főcímzenét (meghallgatható a linkelt videón, ami teljesen spoilermentes promó a második évadhoz, és tökéletesen látszanak rajta a híd méretei; nem, amikor mi mentünk, nem esett az eső, és nem, egyikünk sem kiégett nyomozó.)

Koppenhágában házigazdáink, d. és A. szervezésének hála mindenhova kölcsönbiciklivel mehettünk, amire amúgy nagyon hamar rá lehet kapni. Kár, hogy itthon nem merném megtenni, addig legalábbis semmiképpen, amíg sem a bicikliutak kiépítettsége, sem az autósok figyelmessége nem közelít legalább nagyon távolról a dán viszonyokhoz. Arról nem is beszélve, hogy itthon kevéssé lelkesen tenném le a gépet a ház előtt, ott meg az egyetlen problémát az okozta, hogyan bányásszuk ki mondjuk a pályaudvari tároló ötszáz biciklije közül a sajátot.

Nem biciklivel ugyan, de részt vettünk egy három órás, ingyenes városnéző túrán, és bejártuk a belvárost, ahol minden fontosabb épületről elmondták, mikor égett le először, az amerikaiaknak el kellett magyarázni a viking isteneket, kiderült, mekkora fanboyként viselkedett Hans Christian Andersen, ha Dickensről volt szó,  sztoriztak a dán koronahercegnéről, a legófigurák túlnépesedéséről és a helyi James Bond nagyon is dán történetéről.

Jártunk a Fekete Gyémántnak nevezett könyvtárban a kikötőben, ami belül is pont olyan csupaüveg, csupatraverz modernség, mint kívülről. A Kierkegaard-kiállításra mentünk amúgy, ami a témában igen járatos csajommal ellentétben számomra szinte csak új információt tartalmazott. A kiállítást úgy rendezték be, mintha egy nyomasztó művészfilm álomjelenetében járnánk, az alagsori szobák egy fehér, keskeny folyosóról nyíltak, három méter magas ajtókon kellett benyitni mindenhova, és csikorgó zenei aláfestés szólt a vitrinek mellé épített installációkhoz.

Az egyik este (ha már errefelé legalább tízig világos van) elbicikliztünk egy Igazi Titkos Temetőbe is, ami a helyi szokások szerint inkább emlékeztetett egy parkra, csak itt senki sem piknikezett vagy napozott, mint a belvárosban, sőt a városligetnyi területen alig öt ember járt rajtunk kívül. Régen láttam ennyire békés, szép helyet, bármikor el tudnám képzelni, hogy ide járjak ki olvasni vagy írni (abban a két hétben, amikor nem esik az eső). Az egyik nagyon Tim Burton-hangulatú fasorban készült rólam egy fotó, ami egy párhuzamos valóságban az atmoszférikus black metal projektem albumborítójára kerülne, az olvashatatlan logó alá; az album címe természetesen The Left-hand Path through the Eldritch Woods of Twilight lenne, vagy valami egészen hasonló.

Egyik nap elvonatoztunk Helsingørbe, ahol sirályok vijjogtak, tengerillatú volt a szél, és valószínűleg megtaláltuk az ország egyik legkedvesebb családi kávézóját. Megnéztük Kronborg kastélyát, ami a fikció mindent felülíró erejét bizonyítva mára egyszerűen „Hamlet vára” elsősorban. Az emeleti termeket végigjártuk, de a kazamaták felénél megfutamodtam – kissé túlzott korhűséggel spóroltak a fényforrásokkal az alagutakban –, és inkább a zsákmányért verekedő óriási varjakat néztünk a parton.

Az utolsó nap letekertünk vagy huszonöt kilométert Koppenhágában, meglátogattunk egy expresszionista templomot, ami simán elférne Fritz Lang Metropolis című filmjében, és még mindig rendkívül modernnek látszik, el sem tudom képzelni, mit szóltak hozzá az 1920-as években. Később ettünk smørrebrødot, hevertünk hosszú szálú fűben a tengerparton, ahol a majdnem harminc fokos példátlan hőségnek hála alig lehetett elférni az emberektől, és visszafelé, amikor a koppenhágai kikötő egyik gyaloghídján gurultunk át biciklivel, volt az a bizonyos pillanat, ami most szépen keretbe fogja foglalni ezt a beszámolót.

(Ui. feedben olvasóknak: readerben kifejezetten csúnyán szétcsúsznak a képek - helló, blogger, még mindig -, a normális élményért érdemes böngészőben kattintani.)