(tegnap volt a költészet napja)

Prózaolvasó vagyok elsősorban, a verseket ajándékba kapom attól, aki fontos nekem, és így ismertem meg a múltkor Nagy László műveit is; tudom, illett volna jóval régebben, de valamiért eddig elkerültük egymást. És akkor előkerült az a régi, vastag könyv, benne pedig a Vérugató tündér című vers, és micsoda két szó ez, már maga a cím is egy mesebeli vasládikó, ami egyszerre ébreszt ámulatot, kíváncsiságot és enyhe borzongást, hiszen első pillantásra látszik, mennyi ijesztő, mégis csodálatos történet lapulhat benne, a furcsa jelekkel televésett fedél alatt.

Mint pirkadatban őrült álom,
szél dobol gyulladt mellhártyádon.
Tüdődön láthatatlan térdek
rengetik bölcsőit a vésznek.
Favirág habzik s te letüntél,
világos vért ugat egy tündér.

(részlet)

És mennyi ilyen vers vár még felfedezésre, mennyi költő van még, akit meg kell találnom.

(kicsit álomszerű)

Kilépnek a sötétbe. Valahol a távolban, a derengésen túl lennie kell egy városnak, de a repülőtér terminálja előtt csak egy kivilágított busz áll, az éjszakai járat.
Éjjel minden idegen ország félelmetes. Ez is az, más szagú és nem értenek semmit a feliratokból. A busz lassan megtelik, aztán elindul, alvó külvárosokon hajt keresztül, házak, kertek, omladozó épületek között, majd éles kanyarral befordul egy rakodó-pályaudvarra emlékeztető senkiföldjére, végül megáll és nem is megy tovább. A fülkéből kilépő bajuszos ember tagoltan, hangosan ismételget valamit. Leszállnak, mert mindenki más is leszáll, a busz elhajt, aztán csak állnak ott, az idegen külváros jellegtelen utcájában, egy sínpár melletti betoncsíkon. Mire elbizonytalanodnának, szerencsére felbukkan egy másik üres busz, öreg és ronda, de csak ez lehet a megfelelő, felszállnak hát. A kertes házakat felváltják a sötét betontornyok. Az egyik megállónál hirtelen feldübörög vagy fél tucat nagydarab ember sárga láthatósági mellényben, nyakba akasztott igazolványokkal, és újra jegyeket kell venni, bár ők nem értik, mi a baj azzal, amit náluk volt. No! No! No! – mondják a mellényesek minden kérdésre, a fejüket csóválják, mutogatnak, hangosan, rekedten beszélnek egymással, és úgy általánosságban eléggé ijesztően néznek ki. Az nem derül ki, mi lehetett a gond a jegyekkel, de közben a busz beér a magas, öreg épületek közé a fénybe, ahol autók és emberek vannak az utcán, szóval mégis létezik belváros – tényleg megérkeztek Budapestre. Le is szállnak gyorsan.

***

Szóval lehet, hogy szó sincsen ilyesmiről, mindenesetre így képzelem el azoknak a turistáknak a gondolatait, akikkel vasárnap együtt utaztam a repülőtérről induló új éjszakai járaton. Mert az tényleg remek dolog, hogy végre van ilyen, és nem a taxi az egyetlen alternatíva, ha valakinek este 11 után száll le a gépe, de a 900-as busz még számomra is ütős kelet-európai élmény lett, mert egy hiánypótló ötlet nagyon furcsa megvalósítása.

Abba viszont véletlenül sem kezdek bele, hogy bezzegnyugaton, mert máshol ennyi éjszakai járat sincsen, vagy eszembe jut a friss felfedezésem, hogy egy teljesen átlagos dublini buszon a sofőr nem fogadhat el papírpénzt (már tudom, hogy a hivatalos honlap is figyelmeztet erre), szóval ha nincsen apród, sétálsz, függetlenül attól, mennyi van a zsebedben.

(ír tengerpart sok lábjegyzettel)

Pénteken Howth-ba mentünk testületileg*, ami egy félsziget és egy kis tengerparti falu egyben, Dublin szélén, ahol a halászhajók között fürdőző fókák kunyeráltak a turistáktól és sirályok vijjogtak a magasban vagy próbáltak becserkészni minket, miközben a fish'n'chips shopból szerzett élelmet ettük papírdobozból a köveken. Utána megnéztünk egy romtemplomot, majd elindultunk felfelé a dombon, és az egyre elegánsabb kertvárosi házak között kijutottunk a félsziget meredek oldalában kanyargó ösvényre, még kopár hangamezők és már sárga virágok közé**. Fújt a szél, vonultak a felhők, sziklákon pózoltunk lobogó hajjal, a mélyben szürke hullámok csapkodták a sziklákat és magányos hajó úszott a távolban, rettenetes álköltői képzavarokat kényszerítve ki belőlem. Mivel az íreknél nagypénteken sehol sem árulnak alkoholt, hiába ér véget az ösvény egy pubtól nem messze, a jutalomsör elmaradt***, ittunk helyette máshol teát.

Aznap még a biztonság kedvéért gyalogoltunk rengeteget pár kilométert Dublinban is, mert megnéztük az egykori dokknegyedet, ahol a nagyon indusztriál, romos épületek mellett nagyon indusztriál, modern irodák és társasházak állnak a vízparton, majd egy zöldellő, nagyon takaros vontatócsatorna mentén beballagtunk a belvárosba.

* mert az egész út úgy történt, hogy Dublinba költözött barátokat látogattunk meg, akiket megismertettünk az éppen Dublinban élő, illetve jó időzítéssel pont ekkor látogatóba érkező barátokkal

** mint tapsitól utólag megtudtam, ez a legendás nevű sülzanót

*** a boltok ugyan nyitva vannak, de a szeszes italok polcait lezárják; mint kiderült, ezért próbált mindenki csütörtök este jól feltankolni és ezért volt zsúfolásig minden kocsma (hasznos utazási információk rovatunkból)

(dublin)

Napfény oldja a hideget, tulipánok nőnek a St. Stephens Green zöldjében, a Trinity College udvarán egyetemisták nyüzsögnek a turisták között, a zsúfolásig megtelt pubban külföldiek lavíroznak poharakkal a helyiek között (nagypénteken nincsen kocsma, rá kell tölteni előtte), a söröspult a rézcsövekkel és a harminc különböző csappal egy steampunk tengeralattjáró kormányfedélzetét idézi.

A hostel ír kertésze pedig olyan, mintha egy filmsorozat ír karaktere lenne, világlátott, nyurga, szakállas pasas, lágy akcentussal, rekedtes röhögéssel, sodort cigarettákkal és nagyon illetlen poénokkal.