2012. február 22., szerda

(a sniff down memory lane)


Egy figyelmetlenebb bevásárlás után most már azt is tudom, hogy a feketeribizlis tea illata nagyjából tizenöt év elteltével is kristálytisztán képes felidézni azt a tavaszi szünetet, amikor napokon át nem is ittunk mást; egy pillanatra mintha megint ott lettem volna a barátaimmal abban a hétvégi házban (a kornak és a zenei stílusunknak megfelelően kockás ingekben és növésnek indult hajjal, természetesen).

A télutó fanyar szaga, a napsütés, a Balaton a lejtős utca aljában, a szétdobált kockák, karakterlapok, szabálykönyvek, pirosmultis dobozok a házban, a hajnalba nyúló játékalkalmak.

A szóban forgó pár nap után másfél évtizeden át hozzá sem nyúltam a feketeribizlis teához, és most is csak véletlenül került a kezembe. De ezek szerint nem is használódott el az illatmemóriában tárolt minta.

4 megjegyzés:

Vorg írta...

Én sem ittam ezer éve olyan teát. Szerintem olyan aromája van, amit nem lehet elfelejteni. De úgy érzem, nem tudnék inni belőle. Aztán ki tudja...

Névtelen írta...

...ez attól van,

legalábbis a tudományosok szerint, hogy a limbikus rendszer (középen fenn az agyban, kis izé) és a szaglómező szomszédos egymással. Mármost a limbikus rendszer felelős a memória beírásáért, ha ő nem akarja, akkor nem fogunk emlékezni. De a szagok segítenek, akármilyen hosszú távon.
Mellesleg ez a rendszer felelős a viccekért és érzelmekért - nem véletlen, hogy míg a szerves hidrogének képletét egy héten belül elfelejtjük, egy hülye versikére visszaemlékszünk fél évszázad távolából is.

Az ember egyszerűen nem logikus lény, bármennyire szeretnénk. De legalább vicces, néha.

cels.

eshustar írta...

Azt a het meg a nyolcat! Ahogy olvasom ezeket a sorokat, egybol felidezodott az illat. Hihetetlen.

brainoiz írta...

eshu: de jó, akkor nem csak én vagyok így ezzel. durva anyag.