(„caught a light sneeze, dreamed a little dream, built my own pretty hate machine”)

Félbehagyott gyűlöletpostok hevernek körülöttem, és nagyon örülök, amiért egyiket sem fejeztem be az elmúlt héten. Főleg azért, mert most magyarázkodhatnék, hogy nem [VÉLETLENSZERŰ BLUES-SZÁM DALSZÖVEGÉNEK HELYE], csak összejöttek az amúgy elviselhető dolgok.

(Néha tetőzik a hetek óta gyűlő feszültség, ilyenkor pedig nagyon sok mindent lehet gyűlölni két napon át. Az állandóan visszatérő torokfájást, a könyvkiadókat, a könyveket, a kényszercégemmel kapcsolatos problémákat, a bürokráciát, az internetet, az időjárást, és leginkább magamat, mert bármit próbálok csinálni mostanában, a vezetéstől az íráson át a fordításig, az nem sokat ér. Persze öngerjesztő módon ilyenkor leginkább azt gyűlölöm, hogy gyűlölök, és elrejtem ugyan, szinte senki sem látja, de pont azoknak rossz, akik nagyon közel állnak hozzám. Ezért fogadtam meg pár évvel ezelőtt, hogy ebből elég, és tényleg sokáig uralkodtam magamon.)

Páratlan szerencse, hogy nem írok gyűlöletpostokat.

Tegnap elmentünk kocsmázni a medúzákkal. Nagyon kellemes este volt, ültünk a szabadtéren, sötétedett, frissen vágott fű illata szállt, ittuk a sört. Ebből természetesen következett, hogy váratlanul spontán gyűlöletkört alkottunk, és mindenki elmondhatta, neki mi fáj. Határozottan és gyorsan észlelhető volt a terápiás hatás, mert hamarosan jött a szeretetkör. Ezt ki akartam hagyni, hiszen kis, fekete felhő vagyok, de megijedtem attól, milyen jól helyettesített isolde és lucia. Szóval megindító, férfias őszinteséggel, egyszerű szavakkal, egy üveg barnasörrel a kezemben inkább elmeséltem, kiket és miért szeretek.

(Amúgy tényleg kedvelem, ha az eső kopog az ablakon, meg a felhős eget, amiről hosszú mondatokban lehet írni. Nyitott könyv az életem.)

Az este hozadékaként kitaláltuk a tarrbélás felnőttfilmet – ami természetesen fekete-fehér, hét és fél óra, ebből két óra az előjáték, tíz perces hosszú snittekben mutatják az akciót, a csúcsponton azt látjuk, amint a koszos ablakon túl döcög egy traktor, örömtelenül. A végleges tigrispedikűrt már tényleg csak megemlítem.

(rozsdás vasakról)

Szombaton délelőtt kimentem futni a szigetre, és egyszer csak lehagytam egy hatvanas bácsikát, aki hatalmas, legalább egy kilós rádiós magnóval a kezében kocogott, és úgy hallgatta a zenét. Ő valószínűleg abból a retrójövőből ékezett, ahol a keleti blokkban terjedt el először a hordozható zenelejátszó.

A retrójövő vasárnap is kísértett, amikor újra megnéztem az Alient, amit nagyjából tíz éve láttam utoljára, akkor is működött, most is működik. Egyrészt a hangulat miatt, hiszen ott a Nostromo, a rozsdás űrhajómonstrum, az a rengeteg vas és sziszegő cső, a szűk folyosók, az organikusan tekergőző minták a falakon, és a fehér fénnyel izzó közösségi terek. (Meg a filmtörténelem egyik leghatásosabb idegen lénye, de ez a gondolatmenet szempontjából nem annyira érdekes.)

Biztosan számít az is, hogy az Alien világa számomra a generációm egyik furcsa retrójövője, ami ebben a formában nem fog megvalósulni soha, de attól még el tudom képzelni a nyolcvanas évekből sarjadó alternatív idővonalnak*. Ott van benne a kölyökkorom már fantasztikusnak tűnő valósága, a kezdetleges számítógépek és a monokróm monitorok, a DOS-szerű parancssorok, az űrbe kilőtt lassú, ronda, fenséges vasak, és ettől valahogy időtállóbb, mint más sci-fik steril űrhajói a falakat betöltő villogó panelekkel. A Nostromo fedélzetén is akadt egy teljesen irreális számítógépfülke vagy száz pislákoló lámpácskával, és ettől sokkal valóságosabbnak tűntek a kapcsolók, a drótok meg a karcos képernyők.

(Mellékszál, de meglepően sokáig nem gondolkodtam azon, vajon bizonyos űrhajókban a legénység tagjai honnan tudják érzelmezi a felirat nélküli, egyforma színes lámpákat.)


*Gáspár András Kiálts farkast! című regénye ugyanezért olvasható még mindig: sohasem vált valósággá, ezért nem telt el fölötte az idő, viszont rendkívül hangulatos.

(zum risiken und nebenwirkungen)

Az életem most éppen egy reklámfilm, az a fajta, ahol két részre osztják a képernyőt. Az egyik felét kékre szűrőzték, esik az eső, gyors vágásokban látjuk, ahogyan piszkálom a befejezetlen postokat, ha nem éppen az üres képernyőt bámulom, a szokásosnál is nagyobb az önértékélési zavarom és a komplexusom (ezt azért tudjuk, mert itt a kamera ráközelít egy ázott macskára, aki néz), és régen elvégzett munkákért járó pénzekért veszekszem kiadókkal.

Az a nagy szerencse, hogy a képernyőnek van egy másik fele, ahol csomagot kapok Angliából, egy kiadó kifizet, a csajommal heverészünk és a vállamra hajtja a fejét, sőt még színeket is látni, sok zöld lombot a szigeten, ahol futok. A legtöbb jelenetből kirajzolódik az elmúlt hét szokásosnál is aktívabb társasági élete (viszonylag sok alkohollal, de ez mellékszál). Szerdán a törzshely, csütörtökön gőzgombóc és ramen, pénteken a rágcsákra vadászó macskák Búvárzenekarnál, szombaton vidékre utazunk schizo, rosseb és echnat társaságában a kiváló házigazdához, MAC-hez, aki Társasjátékok és Pálinkák-partit tart hajnalig (a hanganyagból itt sajnos ki kell vágni a nem szalonképes humorkodást). Vasárnap, mintegy levezetésképpen a Medúzák Filmklubja bemutatja rendezvénysorozat keretében mr.a-nál nézzük az Alient (sokadszorra is működik), majd az Aliens felére elfogyunk, mint a filmek szereplőgárdája. (A kamera itt sokat mutatja azt asztalt, mert mr.a szintén hihetetlen házigazda, nála a lesz valamilyen kaja azt jelenti, hogy folyamatosan eszünk, plusz Bright legendás, aliengerinc nevű süteménye is felbukkan egy snittben.)

Tippelni tudok csak, vajon mit reklámozok a spotban az elmúlt hetemmel, de szerintem a barátaimat.

(májusegy)

Az idei május elsején a szokásos baráti társasággal vonultunk le vidékre, leszámítva az igazoltan hiányzókat. Ezúttal nem változtattunk a bevált recepten, ugyanott voltunk, ahol tavaly, akár egy népdalban, falu szélén, erdő mellett, fekete házban a dombon. Tavaly megihletett az épület sziluettje, főleg az agancsok a homlokzaton, és hiányoltam a háttérből a villámokat: idén megkaptam a lombok fölött végighömpölygő mennydörgést, amire természetesen egyetlen lehetséges reakció létezik, ég felé emelt karral hallatni a gonosztudós-nevetést. Végre ezt is lehúzhatom a listáról. Szokás szerint bemutattuk a kötelező gyakorlatokat (főz, eszik, társasozik, iszik, beszélget), a szállás ugyanolyan kellemes volt, az este hűvösebb, de erre találták ki a pálinkát.

Vasárnap elköszöntünk a többiektől, és Bright kolléga meg a csajom társaságában ballagtunk át a falun a vasútállomás funkcióját betöltő betonperon felé. Zöldellt a fű, kicsit esőre állt az idő, béke volt meg csend, csak a patak csobogott, és minden udvarban lustán hevert egy kutya. “Nektek is feltűnt, hogy indulás óta egyetlen emberi lényt sem láttunk?” – kérdezte Bright váratlanul, de hiába gyártottam gyors elméletet a faluról, ahol kizárólag kutyák élnek (kivéve a szombatot, amikor bejönnek a macskák és egy éjszakára átveszik az uralmat), két sarokkal később megcáfolt egy begördülő busz meg a helyi kocsma közönsége. Mi mással is érzékeltethetném, mennyire nyugodt helyen jártunk, mint azzal, hogy egyszerűen eszembe sem jutott horrorfilm-toposzokban gondolkodni.