(Adásszünetünket megszakítjuk)

Van egy könyv a polcomom, ami annyira magába szívta Madrid esszenciáját, hogy talán soha többé nem szellőzik ki belőle (legalábbis én nagyon remélem). Amikor megérkeztem, figyelemfelkeltő kupacokban tornyosult az üzletekben, és a borító meg a fülszöveg együttes kisugárzása beférkőzött a koponyám alá. Szemezgettem vele egy darabig, végül az angol változatot gyűjtöttem be, és nem volt megállás, azonnal el is nyelt a történet. Végigkísérte a kinti munka második felét: olvastam a metrón, reggel és este (oda és vissza, ahogy Bilbó mondaná), a szálloda melletti cafeteríában, franchise kávézók kényelmes foteljeiben, hogy a végső, szívdobogtatós fejezetre pont az utolsó munkanapon kerüljön sor egy hatalmas parkban, óriás geometriai formák között, egy napsütötte padon, miközben arra vártam, hogy kiderüljön, tényleg elrepülhetek-e másnap hazafelé. És a telefon tényleg a dramaturgiailag legmegfelelőbb pillanatban csörrent meg, ott, ahol a történetben is megtehette volna, ha ilyesmi szerepel benne egyáltalán.

A könyvet egy Carlos Ruiz Zafón nevű úriember írta, a címe La Sombra del Viento, avagy a A szél árnyéka.
Barcelona öreg szívében áll az Elfeledett Könyvek Temetője...

A munka ünnepén frissülő endlessre írtam is róla, és közben majdnem elolvastam újra.

(Önreklám! Mások reklámozása! Gombszemű anyukák az Ajtó Túloldalán; egy Város és a Csillagai; Moszkva gonosz erői; visszatekintünk a Korbács című klasszikusra; és sok más -- mindez az újonnan frissült endlessen!)

***

Amúgy munka van meg kapkodás lesz, de remélem, ma vagy holnap végre sor kerülhet némi aktualizálásra: új linkek oldalra, új szövegek a postokba, új hangulat, citromillattal is.

Stay tuned.